Pandora, Gabriella

Álom, álom, édes álom…

2009.03.23. 00:00

Programkereső

Nem először mondom, írom: csak ámulni lehet manapság a budapesti hangversenyéleten. Ha egy külföldi megnézi inerneten a Budapesti Tavaszi Fesztivál kínálatát, azt hiheti: ez egy gazdag ország, amely különös becsben tartja a muzsikát.

Többek között Piotr Anderszewski, Fazil Say és Arkadij Volodos fellépését ígéri a program. Produkcióikon, CD-felvételeiken lehet ugyan vitatkozni, de az kétségbevonhatatlan: napjaink zongorista sztárjai ők. És hamarosan Grigorij Szokolov is csatlakozik hozzájuk. A hegedűsök közül nemrég járt nálunk Leonidas Kavakos, most pedig Joshua Bell (hamarjában meg nem mondom hanyadszor).

Ha a naív külföldi ezek után elszánja magát, autóba ül, végighajt az M1-esen egyenesen a Müpáig, mert úgy gondolja, Joshua és a Camerata Salzburg megér neki egy kis kirándulást az EU keleti régiójába, pozitív benyomásai feltehetően csak szaporodhatnak. Drága autócsodák suhannak el mellette, megállapíthatja, a magyarok jól élnek (nincs odaírva a rendszám mellé: hitelből vettem és a következő részletet már nem tudom törleszteni), a fővároshoz közelítve irdatlan bevásárló-központokat vehet észre. Belépve a modern palotába pedig jól öltözött, elegáns hölgyeket-urakat lát. Hol van itt válság, kérdezheti magától, miket össze nem hord a nyugati sajtó? Az első furcsa impresszió talán csak az, hogy a magyarok köhögnek. Ahogy véget ér egy tétel, irgalmatlan köhögéshullám söpör végig a nézőtéren. Ám ha képzeletbeli turistánk az előadás végeztével visszaindul, s útközben szerencséjére egy jobb vendéglőbe tér be vacsorázni (akad ilyen az M1 mentén), háborítatlanul táplálhatja magában az illúziót.

Mi már a 2-es villamosra várva felébredhetünk. És tartok tőle, hamarosan az a pár órányi álom sem jut nekünk, amely most még rendszeresen megadatik.

Mert álom volt ez a koncert, legalábbis az első fele. Joshua Bell jó, sőt, nagyon jó. Mai sztároknál az ember mindig gyanakszik. A reklám, a PR-tevékenység a zeneművészetet is menthetetlenül kikezdte, és bizony maguk a művészek sem ártatlanok. Olvasom a rövid ismertetőben, Joshua legutóbb egy washingtoni metróállomáson (más hírek szerint New York-i utcán) húzta-vonta. Szép eszme, vigyük a magas művészetet a tömegek közé. Csak az a bökkenő, hogy az ilyet azonnal megírja a sajtó, szenzációként tálalva. Vagyis a befektetés szépen kamatozik. Reklám, PR. Nem olvadok el a gyönyörűségtől, sőt, szinte lesem az alkalmat, mibe köthetnék bele (a kritikus ugyebár alkatilag gonosz ember).

0fa954ad-af09-4496-9695-d9b8f8596120

Aztán megjelenik a talpig feketébe öltözött fiatalember (ez a fekete manapság egyfajta uniformis: minden szólista számára kötelező), és csalódnom kell. Egész egyszerűen nincs mibe belekötni. Joshua Bell nem csak szép hangon és makulátlan technikával játszik: a csodálatos remekmű minden zenei mondatát, rezdülését tökéletesen értelmezi. Mintha beszélne hozzánk a hegedű a muzsika rejtélyes és mégis érthető nyelvén. Nem cirkuszi mutatványok sorozatát halljuk, hanem felemelően szép, édes-bús, szívet-lelket gyönyörködtető melódiák sorát időnként bravúros technikai trükkökkel színezve. Az egyik dallam talán szalonos ízű, de rögtön jön utána a másik, rusztikus zamattal. Szegény Cézár Kjui, az Ötök örök ötödikje egy mérges kritikájában csokoládét és hagymát emlegetett Csajkovszkij egyik darabjával kapcsolatban. Igaza volt, csak azt nem vette észre, hogy a zseni titka éppen itt keresendő: abban tudniillik, hogy sokféle, néha élesen ellentétes karakter közt hozza létre az egyensúlyt. És Joshua Bell pontosan érzi ezeket a karaktereket. Mindent megteremt és semmit sem visz túlzásba. Egy sztár, akinek nincsenek sztár-allűrjei… A publikum persze tombolva ráadást követelt. Kaptunk egy Vieuxtemps-kompozíciót, amelyet magam ugyan nem sorolnék a zenetörténet kimagasló alkotásai közé, de így, ilyen fokú virtuozitással előadva nem tagadom: roppant hatásosnak és élvezetesnek éreztem.

A második félidőről kissé visszafogottabb lelkesedéssel számolhatok be. A Camerata Salzburg (Végh Sándor egykori együttese) ma is kitűnő (többnyire fiatal) muzsikusokból áll, Louis Langrée karmester rátermettségében sincs okom kételkedni. Beethoven hetedikjében sok vonzó részlettel örvendeztettek meg. A második tétel gyász- vagy inkább zarándokmenetét azonban már hallottam hatásosabban. A legfontosabb kihívás itt az, hogy meg kell teremteni a menetelők fokozatos közelítésének illúzióját annak ellenére, hogy a partitúra nem folyamatos crescendót ír elő. Az utóbbit Langrée helyesen vette észre, azzal a lenyűgözően nagyvonalú építkezéssel, ami a mű jónéhány régi felvételén megvalósul (nem sorolom most a hajdani dirigenseket), úgy hiszem adós maradt. A harmadik tétel egészében véve ragyogóan sikerült, a záró azonban nem: a hangerő-arányokat (vagy a terem akusztikai adottságait) a dirigens alighanem rosszul mérte fel: szinte semmit nem lehetett hallani az első hegedűk fürge dallamaiból, annyira erőteljes volt a basszus, az üstdob, a fúvos-szekció. De ne fanyalogjunk. Egészében véve nagy élményt adott a koncert. Soha rosszabbat. Álmodjunk tovább egy kulturált, zenekedvelő, elegáns Budapestről, amíg hagyják.