Árpád

Örökmozgó

2009.03.24. 00:00

Programkereső

A világhírű amerikai hegedűművészt, a három Grammy-díj és az egyik legnagyobb presztízsű klasszikus zenei elismerés az Avery Fisher-díj birtokosát komoly, megfontolt, távolságtartó embernek képzelhetnénk el. Pedig valójában olyan, mint a fiú a szomszédból: rég nem látott, kedves ismerős.

Joshua Bell

New Yorkból érkezett karikás szemekkel, az időeltolódástól megviselve a csütörtöki sajtóbeszélgetésre, ahol ő kért elnézést a szervezési kellemetlenségekért, miszerint egy félreértés okán csütörtökre, aztán péntekre, majd ismét csütörtökre datálódott az interjú lehetősége. Az újságírói feszengést "frappáns" bemutatkozással oldotta fel (I’m Joshua Bell… – abban a helyzetben ez volt a világ legviccesebb mondata), majd szemrebbenés nélkül, roppant kedvesen válaszolt a világ minden táján ezerszer feltett kérdésre, amely a két évvel ezelőtti híres, metrómegállós szociológiai kísérletet célozta meg (tudják, amikor egy washingtoni aluljáróban 32 dollárt "kalapozott" össze Bach szólószonátáinak előadásáért attól az 1097 járókelőtől, akik azt hitték, hogy a baseballsapka alatt holmi utcazenész lapul). Hát igen, ez még mindig téma…

Nem lepte meg az eredmény, mert szerinte nem ez a mód és hely, ahogyan és ahol a zenét játszani kell: az igazi zene olyan közönséget igényel, ami odafigyel, hiszen az emberek figyelme nélkül nem működik a muzsika. Bell számára ez volt a legfontosabb tanulság. De a zenésznek nemcsak közönségre van szüksége, hanem komoly előkészületekre is. Fókuszálni kell a figyelmet, koncentrálnia kell a darabra, az alkalomra, a környezetre. "Azt hiszem, a kísérlet arra is felhívta a figyelmet, hogy a zene manapság egyre inkább körbevesz bennünket, de leginkább a háttérből szól a liftben, a plázában. Vacsora közben az étteremben Beethoven Eroicája hallatszik. Háttérzenévé lett ez a fontos és erővel teli darab, ami szinte megváltoztatta a világot." – mondta kissé szomorúan.

Az amerikai csodagyerek négyévesen kezdett el hegedülni, majd később a híres zenei központban, a bloomingtoni Indiana Universityn tanult a legendás Starker Jánosnál, Sebők Györgynél, majd Josef Gingoldnál, aki nélkül saját bevallása szerint valószínűleg nem lenne, az, ami: "Nem is tudom, talán a metróaluljáróban játszanék."

Bell hegedűjének krimibe illő történetét, a bűnügyi nyilvántartásba is vett hangszert érintő kérdésemet nagy derültség fogadta, majd teljes transz, hiszen Bell előcsomagolta a 4 millió dollárt érő hangszert. A kamerák azonnal feléledtek, csattogtak a fényképezőgépek, amikor előkerült az 1713-ban, az "aranykorban", készült mestermunka. Mélyvörös lakkozás – ami a hátlap alsó részéről szinte teljesen lekopott –, és egészen gyönyörű faerezet jellemzi az egykor Huberman által is használt hegedűt. Bellnek már volt egy másik Stradivarija, a Tom Taylor nevű, a viszonyítási alap tehát megvan. "Nem mondhatom azt, hogy ez a jobb – ez olyan, mint amikor megkérdezik, miben különbözik az új feleséged az előzőtől" – mondja, miközben élvezettel forgatja, megpengeti a hangszert, gyönyörködik benne. "Néha hiányzik a régi, de ez erőteljesebb hangzású, kifejezőbb, kiegyenlítettebb." Bell Stradivarik hangján nőtt fel, tanárának, Gingoldnak is az olasz mestertől származó hegedűje volt. Az, amin négy évig Kelemen Barnabás is játszott. Kelemennel jó barátok:, "Épp ma hívott fel, hogy új hegedűje van, egy Guarnieri, és szeretné, ha megnézném." Hogy lesz-e még Bellnek másik hegedűje? "Nem tudom, de egyszer szeretnék egy Guarnierit a Stradivari mellé – úgyhogy lottózom." (A kis telhetetlen...)

Mendelssohn d-moll hegedűversenyét saját kadenciával rögzítette lemezre, de a Müpában pénteken játszott, már két verzióban is felvett Csajkovszkij-hegedűversenyhez nem írt saját improvizációt. Voltak, akik kritizálták a Mendelssohn-kadenciák miatt. "Biztos, hogy sokan nem szerették, de autentikusabb ez a hozzáállás bizonyos szempontból, hiszen akkoriban sokkal szabadabban kezelték a zenei anyagot, nem volt kőbe vésve. Egy Csajkovszkij-kadencia érdekes és nehéz feladat lenne, de a magam részéről inkább visszatérek az eredetihez, hiszen sokan nyúltak bele a darabba. Nem azért, mert így autentikus, mert nem hiszem, hogy a leírt kotta maga a Biblia." Talán ennek a gondolatnak köszönhető, hogy a pénteki koncerten a hegedűverseny harmadik tételébe plusz ütemeket tett, ismételgetve az üres futamokat, nagyokat integetve a zenekarnak, hogy vajon még hány ismétlés várható…

Ha már az intéseknél tartunk, Belltől sem áll távol a karmesterség. Attól nem kell félnünk, hogy leteszi a hegedűt, de a következő néhány évben biztosan többet fog vezényelni, mert vannak ötletei – ejtette el egy félmondatban. Nincs ebben semmi meglepő, mert magát mindig is nyitott személyiségnek tartotta; gyerekként sem csak a hegedülés érdekelte, ezért két óránál többet sosem gyakorolt, és ma sem gyakorol sokkal többet, mert, ahogy fogalmazott: "megtanultam, hogyan gyakoroljak – ez pedig fontosabb, mint az, hogy mennyit." Persze, vannak még számára kihívást jelentő darabok hegedűirodalomból. "A repertoáromról hiányoznak a Bartók- és Sosztakovics-hegedűversenyek, de új darabokat tanulni nehéz, ha 120 koncertet ad az ember és 15 hegedűversenyt játszik folyamatosan. A kamarazenei repertoárt is szeretném bővíteni, aztán ott a vezénylés, a zeneszerzés… Szeretek kipróbálni mindent..." Úgy tűnik, Bell nem szeret unatkozni.

 
 

Amikor a zeneszerzésről kérdezzük, ezt válaszolja: "Nem mondhatom magamról, hogy zeneszerző vagyok… Hobbizeneszerző talán… kadenciákat, hegedűátiratokat készítettem már. Kreisler és Heifetz a példaképeim ebből a szempontból. A Romance of the Violin és a Voice of the Violin albumokon szereplő darabok nem a saját kompozícióim, csak átiratok: ez az első lépcső a zeneszerzővé váláshoz, ez a tanulóidőszak." Őszintén bevallja, hogy nem érzi magát biztosnak a hangszerelésben, ezért először egy szóló hegedűszonátát szeretne komponálni. Sejteti, hogy ez már jóval több, mint ötlet, egy ideje már írogatja, kísérletezget vele. És hogy milyen lesz? Ysaye zenei örökségét érzi magáénak, ami talán nem véletlen, hiszen Ysaye volt Gingold mestere. Kortárs zenét azonban ne várjunk tőle annak ellenére sem, hogy néha maga is azt érzi, nem játszik elég kortárs zenét. "Nem vagyok nagy rajongója a nagyon avantgárd atonális zenének. Hinni kell abban, amit csinálsz, ezért inkább meghagyom ezt a fajta zenét azoknak, akik igazán szeretik." A romantikus zene rajongóinak nagy örömére, akik szakadatlan lelkesedéssel ünneplik a világ minden táján az "örökifjú sármőrt", a "klasszikus zene szupersztárját" - hogy csak két állandó jelzőjét említsük.

Az előbbiek fényében nem meglepő, hogy a filmzenékkel viszont nem áll hadilábon az amerikai hegedűs, hiszen hallhattuk játékát a Hölgyek levendulában és A vörös hegedű története alatt, legutóbb pedig a Defiance című, Oscar-díjra jelölt mű zenei aláfestésénél működött közre. A díj végül a Gettómilliomosé lett, de csüggedésnek jele sincs. "Szerdán egy mainstream hollywoodi filmhez játszottam fel épp zenét egy stúdióban: Angyalok és démonok a címe, a Da Vinci-kód folytatása."

A filmek mellett más, kiemelkedő események is köthetők az elmúlt időszakhoz. Február 11-én Bell egy különleges koncerten játszott: a washingtoni Ford Színház megnyitóján. Ebben a teátrumban szólalt meg a Lincoln elleni merénylet estéjén az a hangszer, amelyen azóta nyilvánosan nem játszottak. Most Bell szólaltatta meg. Ami Bellnek sokat jelentett ezen az eseményen az nem a hegedű, mert annak a hangja teljesen átlagos, hanem az, hogy Obama elnöknek játszhatott, ráadásul Lincoln 200. születésnapján. "Történelmi szempontból nagyon érdekes és megrendítő érzés volt: Lincoln szabadította fel a rabszolgákat, és azzal, hogy megválasztották az első színes bőrű amerikai elnököt Barack Obama személyében, mintha bezárult volna a kör. Első alkalommal játszottam neki – és remélem, nem utoljára. Ez az év egyik csúcspontja volt számomra."

Mint ahogy a magyar közönség számára is csúcspont lehetett a március 20-i koncert, ahol a szokványos kliséktől eltérő, meglepő megoldásokkal tarkított, rendkívül szenvedélyes előadásmód, görcsöktől mentes interpretáció némi új energiát hozott Amerikából, a távoli kontinensről, ahol most valóban más szelek fújnak…