Etelka, Aletta

Színházi gongütés

2009.03.27. 00:00

Programkereső

Tömösközi László nevét sokan az Amadinda Ütőegyüttes vagy az IKZE koncertjeiről ismerik, mások viszont az Oidipusz vagy épp a Bábpuccs című előadásokhoz kapcsolják személyét. Nemrég vette át a Strém Kálmán - Ígéret díjat a fiatal muzsikus, akit a színházi világ és a zene birodalmának összefüggéseiről kérdeztük.

Tömösközi László (fotók: Schiller Kata)

- Milyen szerepe van az életedben zenész létedre a színháznak?

- Az utóbbi időben a tanítás és a koncertek mellett ez az egyik legfontosabb terület, amivel foglalkozom. Az Örkény Színházban, a Nemzeti Színházban és a Bábszínházban játszom. Elsőként az Örkény Színházat említeném, mivel ebben a színházban olyan zenei szempontból is meghatározó impulzusok értek, mint ezelőtt korábban csak kevés helyen, például Rácz Zoltán ütőhangszeres óráin, az Amadinda próbáin vagy éppen Kocsis Zoltán zongorakurzusain, zenekari próbáin. Úgy érzem, a Mácsai Pállal folytatott közös munkánknak sem volt alternatívája, olyasmit tanultam Tőle, amit sehol máshol nem tudtam volna elsajátítani. Példaképemmé vált. Másrészt, az egyébként nagyon jó színészek emberileg is remek közösséget alkotnak, magánemberként is szívesen vagyok velük. Mostanában heti 3-4 estét színházban töltök.

Mindemellett az előadásokat és a próbafolyamatokat zenész szemmel nézve egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy a zeneakadémistákat is érdemes lenne színházba küldeni szakmai gyakorlatra, véleményem szerint a színházi közegben folyó munkával járó tapasztalatokat könnyen kamatoztathatnák hangszerjátékuk terén is. Egyszerűen belátható ez, azt az egyetlen tényt véve alapul, hogy egy-egy zenei gesztus jelentése azonnal, láthatóan megjelenik a színpadon, ami ilyen módon nagymértékben fejlesztheti egy zenész fantáziáját. Más kérdés persze, hogy e két dolog (színpadi cselekmény és zene) hierarchikusan pont ellenkezőleg rendelhető alá egymásnak: színházban a zene többnyire csak kommentár, színészi karaktert, szituációt mélyít el. A színészet és a színház előadóművészetként nagyon közel áll a zenei világhoz, és az én személyes életemben nagyon sokszor segítséget nyújtott.

Sopsics Árpád személye is fontos volt számomra, hiszen 2005-ben egy megkeresés folytán az ő révén csöppentem bele ebbe a világba, és ennek eredményeképpen fordultam a színház felé. Azóta egyik produkció hozza a másikat, időnként látszólag egymástól függetlenül is. Ágens egyik darabjában is közreműködtem, és tagja vagyok a MuPATh (Music, Performance, Art, Theater) elnevezésű formációnak is, melynek megalapítása zeneszerző barátom, Gryllus Samu nevéhez fűződik és nagyrészt külföldön működik: Bécsben, Berlinben is voltak már produkcióink. Erősen színházi forrásokból táplálkozik, amellett, hogy a legkevésbé hagyományos zenei feladatok elé állítja az előadókat.

- Nem vonz a szimfonikus zenekari játék?

- Engem a zene vonz. A szimfonikus zenekar olyat tud létrehozni, amit a szólista vagy a kisegyüttesek nem. Időnként kisegítek zenekarokban, de nem jelent igazi perspektívát számomra. A zene érdekel, a feladat kevésbé. Ha egy kicsit is befolyásolhatom a jövőm alakulását, nem leszek szimfonikus zenekari tag, itthon egyedül a Nemzeti Filharmonikus Zenekar érdekel, Kocsis Zoltán miatt. Ami leköt és igazán érdekel, az az ensemble vagyis a kisegyüttesben való játék. Épp ezért érzem szerencsésnek, hogy gyakori közreműködője lehetek az UMZE Kamaraegyüttes koncertjeinek.

- Hogyan indult a zenei ténykedésed?

- Édesapám dobos volt, és az ő irányításával kezdtem el zenét tanulni, majd a Nagykőrösi Zeneiskolában Köte Zoltánhoz kerültem, aki igen komoly technikai tudással vértezett fel engem. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában Holló Aurélnál tanultam, ő nyitotta fel a szememet zenei téren, a Zeneakadémián pedig Rácz Zoltán növendéke lettem, tőle azóta is nagyon sokat tanulok. Tervezem, hogy posztgraduális tanulmányokat fogok folytatni, de mivel itthon erre nincs lehetőség, elképzelhető, hogy rövidesen külföldön próbálkozom.

- Mi a véleményed a versenyzésről?

- Nincs igazán nagy tapasztalatom, az a kevés sem vet túl jó fényt a nemzetközi ütőhangszeres világra. Magyarországon 1999-ben második lettem az Országos Szakközépiskolai Ütőhangszeres Versenyen. 2005-ben pedig a zeneakadémista társaimból alakult Mondo Quartettel elnyertük a Nemzetközi Ütőhangszeres Kvartett Versenyen (International Percussion Competition Luxembourg) a luxemburgi japán nagykövet különdíját. Tulajdonképpen ezek az elért eredmények nem igazán fontosak, a versenyeket megelőző felkészülés sokkal többet ér, az megmarad tudás formájában. Egy megfelelően kitűzött cél érdekében küzdeni jó, a versenyek végeredményei pedig finoman szólva sem megkérdőjelezhetetlenek. Emiatt nemigen veszek részt versenyeken. Mindazonáltal hiányzik egy versenygyőzelem az életemből.

- A versenygyőzelmek mellett számos más elismerés is létezik. Március elején vehetted át az IKZE 2009 keretében a legjobb fiatal előadóművésznek felajánlott, dr. Gerő Katalin által alapított Strém Kálmán - Ígéret díjat és a Strém Kálmánt ábrázoló bronz emlékplakettet.

- Nagyon örülök neki! Azt hiszem, mindenkinek jól esik az elismerés. Nagy része van ebben a díjban Solti Árpád négy timpanira írt Szonatinájának, illetve Varga Judit és Gryllus Samu közös kompozíciójának, ami az ütőhangszerest kifejezetten szólisztikus szerepben foglalkoztatja. Természetesen nem ezért dolgoztam, gyakorlás közben senki sem gondol ilyesmire. Olyankor csak a belső késztetés létezik, ami jobbá és jobbá akarja tenni az adott produkciót, ha valakiben ez megvan, nem tud ellene mit tenni. Ha úgy hozná a sors, hogy nem foglalkoznék a jövőben hivatásszerűen zenével, akkor is megmaradna az életemben, olyan belső részemmé vált, ami nem cserélhető le, és nem múlik el, teljesen függetlenül attól, hogy sikeres-e az ember vagy sem. Kialakult egy belső igény, és ezt a belső igényt próbálom felébreszteni akadémista növendékeimben is.

- Nem öncélú dolog csak a saját belső igényed miatt zenélni?

- Lehet, hogy öncélú, esete válogatja. Ha ez a belső igény ízlést és magas minőségre való törekvést jelent, akkor nem. Ha a közönség felől nézem, számomra nem ők jelentik a mércét. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy nincs szükség rájuk, mégis kimondható, hogy számtalanszor tanúbizonyságot tesznek afelől, hogy hozzáértésük vagy érdeklődésük nincs arányban egy-egy produkció értékével. Emiatt sokkal szívesebben hallgatok otthon zenét, mint olyan élő koncerteken, ahol az előadó helyett cukrospapír csörgést és állandó köhögést lehet csak hallani.

- A színházban is beleköhögnek az emberek az előadásba. Az nem zavar?

- A színház teljesen más ebből a szempontból. Az Örkény Színházban például egy vígjátékot játszunk, ahol a színészek energiájukat a közönség közvetlen reakcióiból nyerik vissza. Továbbá a színház nem csak a zenéről szól: alkalmazott zenéről van szó, nem a zene miatt jönnek az emberek, nem a zene a főszereplő. A közönség a színészekkel szemben is sokszor – többnyire nem szándékosan ugyan –, de tiszteletlenül viselkedik, és ez őket is zavarja. A színészek ilyenkor pontosan tudják, hogy melyik sor, hányadik székén suttognak az emberek előadás közben.

- A színházban a zene másodrendűsége miatt nem vagy akkora reflektorfényben, mint a koncertszínpadon. Lehet, hogy emiatt felszabadultabban játszol, és azért is áll hozzád közelebb a színház világa?

- Pontosan azért szeretem a színházi világot, mert nem "csak" zenéről van szó. Szeretem a szólista szerepet, ezért játszom inkább kisebb formációkban. Már megkaptam mástól is, hogy színházban "háttérzenészként" könnyű dolgom van. Valójában ez nincs így; főleg akkor, ha egyedül kísérek egy előadást. Ebben az esetben nem létezik "háttérzene". A színházi játék nem elbújás, nem kevesebb, mint egy szólista szerep, sőt, sokszor más jellegű kreativitást igényel, másfajta figyelmet, koncentrációt és ezért is való nekem.

- Az ütőhangszeresek nagyon sokféle hangszeren játszanak. Mindegyiken külön-külön meg kell tanulnotok a játékot, vagy teljesen mindegy, hogy egy kisdobot vagy egy nagydobot szólaltattok meg?

- Még két kisdob esetében is óriási különbség lehet, más és más lehet a megszólaltatási mód. És igen, mindet meg kell tanulni külön-külön. Mindehhez hozzájön még az is, hogy aki komolyan foglalkozik ütőhangszeres zenével és hosszútávra tervez, annak be is kell szerezni néhány hangszert, nem is keveset. Ezek tárolásához persze hely kell, az újabb és újabb hangszerek megvásárlásához pedig temérdek pénz. Akkor a gyakorlásról még nem is beszéltünk! Én ebből a szempontból is szerencsés helyzetben vagyok, mert az Amadinda próbatermében tárolhatom a hangszereimet és gyakorolhatok is ott, ami hatalmas segítség. Sőt, egy az Amadindán keresztüli ismeretség révén a holland Adams cég jóvoltából igen komoly kedvezménnyel jutok jó minőségű hangszerekhez. Így került hozzám egy általuk kifejlesztett ötoktávos marimba prototípusa. Ez egy olyan professzionális hangszer, ami engem, mint zenészt, nagyon sok mindenre megtanított. Olyan távlatokat nyitott, amire általam ismert hangszer korábban nem volt képes, és a megszerzett tudást szükség esetén egy gyengébb minőségű hangszeren is reprodukálni tudom. Mindenféle alkalmat megragadok, hogy új hangszereket vásároljak, így a Strém Kálmán-díjhoz tartozó pénzösszeget is hangszervásárlásba fektettem.

- Milyen ars poetica szerint irányítod a zenei életed?

- Az én hitvallásom azoktól az emberektől származik, akikkel találkoztam, és nagy hatással voltak rám, a beszélgetés elején említett személyeken kívül ide sorolható még egy amerikai marimbajátékos, Gordon Stout, aki az egyik legfontosabb alakja az ütőhangszereken belüli dallamhangszeres világnak, a 70-es években korszakalkotó darabot komponált Két Mexikói Tánc címmel, ezt azóta a világon mindenki ismeri, aki komolyabban foglalkozik a marimba repertoárjával. Ő volt az első olyan ember, aki az Amadinda tagjain kívül valóban partnerként kezelt engem. A vele való együttműködésnek is igen sokat köszönhetek.