Pandora, Gabriella

Finale

2009.10.22. 00:12

Programkereső

Akár ez is lehetne a címe az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar október 26-i hangversenyének. Mozart utolsó szimfóniája mellett ugyanis Haydn utolsó versenyművét és utolsó előtti szimfóniáját hallhatja ezen az estén a közönség.

1788 nyarán Mozart viszonylag rövid idő, mindössze másfél hónap alatt három szimfóniát komponált. Nem tudjuk, milyen alkalomra szánta a darabokat, s kérdés azok egyáltalán elhangzottak-e életében? Ami feltűnő, az Esz-dúr (K. 543), a g-moll (K. 550) és C-dúr kompozíció (K. 551) sajátos egységet alkot: hangvételükben egymást mintegy kiegészítik. Különösen éles a kontraszt a g-moll és a C-dúr mű nyitótétele között. Az előbbi szenvedélyes, izgatott, az üstdobot és trombitát is foglalkoztató utóbbi viszont ünnepélyes, fenséges: pompát, ragyogást, erőt áraszt. Állítólag a Haydnt Londonba hívó zenekarvezetőtől, Johann Peter Salomontól származik a kompozíció kétségkívül találó ragadványneve: Jupiter-szimfónia. Német nyelvterületen elterjedt egy kevésbé találó ragadványnév is: Sinfonie mit der Schlussfuge (szimfónia zárófúgával), jóllehet a beszédes-bensőséges F-dúr lassút és vidám, Allegretto tempójú menüettet követő finale semmiképp sem tekinthető szabványos-következetes fúgának. Fúgákat sok komponista írt Mozart korában, főként az egyházi zene mesterei jeleskedtek ezen a téren, köztük például Joseph Haydn öccse, Michael. Amiben Mozart messze meghaladja tudós hajlamú kortársait - s részben a maga korábbi fúgáit is -, az ezúttal a klasszikus szonátaforma és a barokktól örökölt imitációs, ellenpontozó szerkesztés egyedülállóan virtuóz kombinációja. A kezdet szonátaformát ígér, de már az úgynevezett átvezető rész fúgatémaként használja fel a főtémát. A folytatásban újra és újra megjelennek polifon szakaszok, a kóda pedig páratlanul bravúros összegzése a különféle tematikus ötleteknek. A tételt bevezető négyhangú alapképlet - amelyet egyes kutatók Mozart névjegy-témájának tartanak, mert más művekben is feltűnik - talán gregorián eredetű, mindenesetre feltűnően emlékeztet a Lucis creator dallam kezdetére. 

Osztrák-Magyar Haydn ZenekarEisenstadt, Haydnsaal
Osztrák-Magyar Haydn ZenekarEisenstadt, Haydnsaal

Haydn aránylag kevés versenyművet alkotott, s azokat is többnyire fiatalabb éveiben. Kivétel az Esz-dúr trombitaverseny. Ez kifejezetten kései kompozíció, röviddel a második londoni út után, 1796 vége táján keletkezett, a bécsi udvar trombitása, Anton Weidinger ösztönzésére. Weidinger billentyűkkel ellátott trombitát konstruált (voltaképp a modern trombita közvetlen előfutárát teremtette meg), s ezzel az addig jobbára csak hármashangzat-felbontásokra, rövid szignálszerű dallamokra alkalmas, nehézkes hangszert képessé tette gyors futamozásra is. Haydn természetesen alaposan kiaknázta az új lehetőségeket: a szélső tételekben bőséges alkalmat adott a feltalálónak virtuóz képességei csillogtatására. A középső, siciliano-jellegű Andante tételben a trombita éneklő dallamot játszik - erre sem nagyon akadt példa addig a zeneirodalomban.

A hangverseny utolsó műsorszáma, Haydn Esz-dúr (103-as) szimfóniája a második londoni turnén hangzott el először, 1796 tavaszán. Miután Salomon addigra csődöt jelentett, a mester egy másik vállalkozóval, Viottival kötött szerződést: alighanem az olasz hegedűs-zenekarvezető közel hatvan tagú együttese volt a legjobb, amellyel élete során találkozhatott. Már a 102-es B-dúr szimfóniát is Viottiék adták elő, természetesen óriási sikerrel. A következő szimfóniában Haydn ismét meglepetést tartogatott a különleges ötletekre fogékony londoniaknak. Egykor, még az első londoni turnén egy váratlan üstdobütés keltett hatalmas derültséget: talán a G-dúr (94-es) mű hallatlan népszerűsége is ösztönözte az idős komponistát, hogy ismét az ütőhangszerre bízzon soha addig nem hallott effektust. Mégpedig ezúttal rögtön a darab kezdetén. Ha arra gondolunk, hogy az ütők hosszú ideig nem tartoztak a szimfonikus zenekar nélkülözhetetlen insrumentumai közé - Haydn London előtt írt szimfóniáinak nagy részében egyáltalán nincs üstdob -, képzelhetjük a döbbenetes hatást. Az üstdob-tremoló után szinte szorongató muzsika a folytatás: hallatlanul drámai és meglehetősen hosszú lassú bevezető készíti elő a feszültséget végre oldó gyors főtémát. Ez utóbbi valójában a lassú bevezető fő motívumát viszi tovább, annak felgyorsított változatával kezdődik. A 6/8-os metrumú tétel témaanyagában, zárótémaként az úgynevezett expozíció végén vidám-népies Ländler is feltűnik. A lassútétel fő gondolatának jellegzetes hangköze a bővített szekundlépés (esz-fisz), amely némi egzotikus-keleties ízt kölcsönöz a melódiának. Nem kizárt, hogy Haydn itt egy cigányzenekartól hallott dallamot használt fel. Azt tudjuk, hogy a hercegi udvar egyes ünnepségeire Eszterházára, illetve Kismartonba meghívtak cigánybandákat is - egy ilyen alkalomról még aprólékos képi ábrázolás is fennmaradt. A vidám, rusztikus menüett fő témájának feltűnően nagy, csuklásszerű hangközugrásai ugyancsak a kor „könnyűzenéjére" utalhatnak: egyes kutatók a jódlizás hatását vélik benne - talán nem alaptalanul - felfedezni. A szokatlanul terjedelmes finale a Jupiter-szimfónia zárótételének közeli rokona. Formája világos szonáta-rondó, a kezdő kürt-szignál után felhangzó főtémája azonban határozottan barokkos, s a polifón szövésmód végig uralkodik a darabban. Haydn talán úgy érezhette, Oxford messze földön híres egyetemének doktori címe, amelyet még az első angliai látogatáson kapott meg, s amire roppant büszke volt, kötelezi arra, hogy megmutassa, valóban kivételes mestere a tudós stílusnak is.

2009. október 26. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar hangversenye

 

Mozart: C-dúr ("Jupiter") szimfónia, K. 551
Haydn: Esz-dúr trombitaverseny, Hob. VIIe:1; Esz-dúr ("Üstdobpergés") szimfónia, Hob. I:103
Km.: Boldoczki Gábor (trombita)
Vez.: Fischer Ádám

www.mupa.hu