Valér

Előkelő és ragyogó

2009.10.24. 14:23

Programkereső

Különleges zenedarabbal kezdődik majd az Orchestra Ensemble Kanazawa november 10-i hangversenye. A 2003-ban elhunyt japán komponista, Maki Ishii művében ugyanis meghatározó szerephez jut két, a nyugati koncertlátogató közönség számára jobbára ismeretlen zenei fogalom: a gagaku és a shōmyō.

Japán évezredes múltra visszatekintő, ilyesformán bízvást ősinek ítélhető, s egyszersmind féltő gonddal ápolt zenei tradícióit rejti e két terminus. A gagaku, pontosabban a ga-gaku (az összetétel szó szerinti jelentése „előkelő zene") egyenesen a hagyományos japáni zene legrégibb típusát takarja: a császári udvar hangszeres muzsikáját, a ceremoniális zenét, mely - mint oly sok minden más - kínai minták tudatos átvétele révén és a Koreai-félsziget királyságainak közvetítésével jutott el a szigetországba, hogy ott azután, idomulva a helyi viszonyokhoz, a japán magaskultúra egyik szilárd elemévé váljon. A 7. században indult meg ez a folyamat, s a rövid úton kanonizálódó gagakut, a szertartások pentatonikus yo skálán alapuló dallamvilágát, s a jellegzetes hangszereken (mint amilyen a hichiriki - oboa -, a shō - szájorgona - s persze a megannyi dobtípus) előadott ünnepélyes zeneszámokat a császári hatalom hanyatlásának gyászos évszázadaiban is megőrizték. A ma immár koncerttermi muzsika gyanánt is gyakran megszólaló gagaku a múlt század során több nyugati zeneszerzőre, például Benjamin Brittenre és Olivier Messiaenra is komoly, ihlető hatást gyakorolt.

Michiyoshi Inoue
Michiyoshi Inoue

Hasonlóan ősrégi, s egyúttal hasonló zenei és elméleti alapokon (így például ugyancsak a három félhang nélküli ötfokú hangsoron) nyugszik, viszont funkciójában jócskán eltér az előbbitől a túlnyomórészt vokális jellegű shōmyō, a japán buddhizmus liturgikus énekszava, a szerzetesek kántálása. Ez a tradíció is kultúraközi átvétel eredménye, ám ebben az esetben az örök minta, Kína mindössze közvetítő szerepet játszott. Mert jóllehet a shōmyō kifejezés (jelentése: „ragyogó éneklés") - mint azt Kárpáti János alapmunkájából, a Kelet zenéjéből megtudhatjuk - szimpla tükörfordítása a kínai „seng ming" fogalomnak, ámde mindkét elnevezés mögött felfedezhető az eredeti szanszkrit terminus, a „sabda vidja", vagyis a hang tudománya. Ez persze, ismerve a buddhizmus indiai törzsökét, nem is oly meglepő. Annál inkább csodálatra méltó ellenben az, hogy az áhítatos éneklés ezredéves formája, melyet leginkább ütőhangszerek keltette zörejeffektusokkal szokás kísérni, a japán buddhizmus Tendai és Shingon ágazataiban lényegét tekintve máig híven őrzi a középkor századaiból átörökített, a hangjegyírás és a megszakítás nélküli gyakorlat által fenntartott, különb-különb stílusjegyeit. S ha a közép-európai fül számára első hallásra nyilvánvalóan szokatlannak, vagy éppenséggel megterhelőnek tűnik ez a hangzásvilág, némi természetes kíváncsiság könnyen közelebb segíthet minket e gazdag zenekultúrához. S ha belegondolunk, egészen hasonló céllal érkeznek majd a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe Kanazawa város muzsikusai is.

2009. november 10. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Az Orchestra Ensemble Kanazawa hangversenye 

Maki Ishii: II. szimfónia - shomyora, gagakura és zenekarra
Haydn: C-dúr gordonkaverseny, Hob. VIIb:1
Beethoven: VII. (A-dúr) szimfónia, op. 92
Km.: Onczay Csaba (gordonka)
Vez.: Michiyoshi Inoue

www.mupa.hu