Valér

Az alvó Stradivari

2009.10.26. 00:08

Programkereső

A magyar származású, Angliában élő hegedűművész Pauk György két évvel ezelőtt itt, Budapesten búcsúzott el közönségétől. Október 26-án ünnepli 73. születésnapját és szerencsére csak a színpadtól vonult vissza: legutóbb a Végh Sándor Versenyen zsűrizett.

Pauk_György.jpg
Pauk_György.jpg
A magyar származású, Angliában élő hegedűművész, Pauk György két évvel ezelőtt itt, Budapesten búcsúzott el közönségétől. Több mint ötven éven át járta a világot és a koncerttermeket, és úgy érezte, elég volt. Pauk György - aki október 26-án ünnepli 73-ik születésnapját - szerencsére csak a színpadtól vonult vissza, most például azért jött Budapestre, hogy zsűrizzen a Fesztiválzenekar Végh Sándor Versenyén.

- A két évvel ezelőtti búcsúkoncertet követően azt mondta, végre lesz ideje otthon meghallgatni a szobájában felgyűlt, részben még bontatlan lemezeket. Maradtak még kicsomagolatlan CD-k?

- Igen, elég sok, és nem is csak CD-k. Rengeteg régi lemezem van, operák, szimfóniák, nagy karmesterekkel, nagy zenekarokkal, és még mindig nem volt időm mindent meghallgatni. Az a helyzet, hogy tanítok még a londoni Zeneakadémián, és zenén kívül mással is foglalkozom.

- Sportol továbbra is?

- Bizony, és nagyon haragszom magamra, mert itt Budapesten nem volt időm rá... Kell az az embernek. Londonban egy tornaklubba járok, ott végzem el a gyakorlataimat, és most már hetente háromszor is tudok menni.

- Mióta visszavonult, olyasmire is jut ideje, amire korábban nem. Például a feleségével utazgatni...

- Igen, néhány nap múlva Pétervárra repülünk egy baráti házaspárral. Nagyon régen tervezzük már ezt az utat, csak hát ideáig nem volt rá idő. Azt mondják, hideg lesz, de nem baj, úgyis rengeteget leszünk a különböző múzeumokban. Az unokáimmal is többet vagyok együtt mostanában, legalábbis a kisebbekkel, mert ők még megengedik. A nagyok, akik tizenhárom és tizenöt évesek, inkább a barátaikkal szeretnének találkozni, nem a nagyszülőkkel.

- A gyerekei úgy nőttek föl, hogy a papa gyakorolt, próbált, koncertezett. Benne éltek a zenében, mégsem lettek muzsikusok. Milyen pályát választottak?

- Ők egészen mást csinálnak, mint én, de mindketten muzikálisak és nagyon szeretik a zenét. A fiam ügyvéd egy nagy banknál, a lányom pedig rendezvényszervezéssel foglalkozik.

- Mit csinál mostanában az ön híres Massart Stradivari hegedűje?

- A Massart Stradivari pihen, egy bank széfjében alszik. Nem láttam a két évvel ezelőtti búcsúkoncert óta. Van egy másik, nagyon szép hegedűm, ideális a tanításhoz, ahhoz nem kell Stradivari.

- Ön mindig azt mondta, hogy a hangszert használni kell, különben elmegy a hangja...

- De nem örökre! Ha kivenném, és játszanék rajta, két-három hét alatt nagyon szépen visszajönne a régi hangja. Engem egyébként megnyugtat, hogy benn van a széfben, így legalább nem eshet semmi baja, nem történhet vele baleset. Aztán majd megöröklik a gyerekeim.

- Amíg koncertezett, naponta több órát gyakorolt. Le lehet ezzel állni egyik pillanatról a másikra?

- Le. A hegedülés nem megy gyakorlás nélkül, és ha maradtam volna a pályán, továbbra is napi öt-hat órát kellene szánnom erre. Én ezt már nem akarom. Azelőtt reggelenként rohantam a szobámba, és kezdtem skálázni, most meg kényelmesen odamegyek a komputerhez, és elolvasom az újságokat.

- Ahogy látom, nem nagyon viselte meg az átállás.

- Felkészültem rá. Gyakran hallgatok zenét, tanítok, mesterkurzusokat tartok, tehát megmaradtam a zenében, és ez a lényeg. A zenétől nem lehet elszakadni. És azért gyakorolok is néha, szükségem van arra, hogy mozgassam az ujjaimat, még akkor is, hogy ha nem közönség előtt játszom. Kell ez a tanításhoz, meg a mesterkurzusokhoz is, amelyek  egyébként gyakran publikum előtt zajlanak. Szóval, kicsit azért gyakorolok.

4DEBD121-06F4-4BA6-8C43-85AA05A8CE67

- A két évvel ezelőtti búcsúkoncerten Bartók 2. hegedűversenyét játszotta. Gondolkodott azon, hogy mit válasszon, vagy egy pillanat alatt döntött?

- Evidens volt a választás, hiszen egész életemben ez volt az én nagy számom. Ráadásul Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar is ragaszkodott ehhez. Úgyhogy teljesen egyetértettünk. Közönség előtt azóta nem játszottam a darabot, de tanítottam. Tudja, az egy egészen más dolog. Kiállni egy zenekarral a közönség elé nem ugyanaz, mint két percig játszani. Főleg mechanikailag más, az ujjak ellustulnak, ha nem tornáztatják őket, és minél idősebb az ember, annál inkább figyelnie kell erre.

- Járja a világot, százával hallgatja a hegedűsöket. Mit tapasztal, technikailag egyre jobbak?

- Technikailag igen, zeneileg nem. A hegedülés, és egyáltalán a zenélés nagyon elköltözött a Távol-Keletre. Ha megnézi a konzervatóriumokat vagy a versenyeket, azt látja, hogy a résztvevők hetven százaléka kínai, japán, és koreai. Az európaiak alig zenélnek, a távol-keletiek pedig nagyon szorgalmasak, napi hat-nyolc órát gyakorolnak, amire egy itteni gyerek nem lenne képes. Én például magam választom ki a növendékeimet, jelenleg heten vannak a londoni akadémiai osztályomban, és közülük három kínai. Az is érdekes, hogy egyre kevesebb fiú zenél, ők más pályára mennek. Szóval, lányokkal vagyok körülvéve. Nemrég jártam Japánban, egy versenyen zsűriztem, hallottam vagy hatvan-hetven hegedűst, abból  ötven lány volt.

- Ön tehát azt tapasztalja, hogy a fiatal muzsikusok technikailag nagyon jók, zeneileg viszont kevésbé. Mi hiányzik belőlük?

- Talán úgy mondanám, hogy nem az én izlésem szerint játszanak. Haladó gondolkodású embernek tartom magam, nem álltam meg annál, amit én tanultam - nem is szabad, hiszen a zene állandóan fejlődik -, de azért megvannak a saját elképzeléseim. Engem például egyáltalán nem nyűgöz le, hogy valaki milyen gyorsan játszik vagy milyen hangosan. Ahogy az én tanárom, a drága Weiner Leó mondta: a hangok mögé kell nézni. A mai gyerekek - néhány kivételtől eltekintve - nem nagyon tudják, hogy ez mit jelent. A Zeneakadémián mi annak idején olyan oktatást kaptunk, hogy a zenetörténetről is mindent tudtunk. Ismertem a komponisták műveit, életét, hiszen mindez összefügg az előadással. Nagy operajáró is voltam és vagyok máig, hiszen ahhoz, hogy mondjuk egy Mozart hegedűversenyt eljátsszak, az operáit is ismerni kell. Ezeket a dolgokat hiányolom a mai gyerekeknél, úgyhogy a növendékeimet is gyakran küldöm operába. A másik, ami lényeges, az,  hogy énekeltetem őket. Az éneklés, a lélegzés, a frazírozás ugyanis a legtermészetesebb módja a zenélésnek. Általában nagyon szépen eléneklik, amit kérek tőlük. Utána pedig azt mondom, hogy: na, most játszd el! Az éneklés nagyon fontos.

- A meghallgatásokon ön állítólag egy perc alatt ki tudja választani, ki az, aki érdekes az ön számára.

- Igen, de ezek megmagyarázhatatlan dolgok. Egymás után hallgatom a játékosokat, akik nagyon jók. És aztán kijön valaki, elkezd játszani, vagy akár csak hangolni, és hirtelen valami történik. Szikra. Elektromosság. Megremegnek a falak. Lélek. Ezt nem lehet elmagyarázni. Azt érzem ilyenkor, hogy talán valami ott fönn, talán Isten megáldotta azt a játékost. És ez rögtön átjön, még akkor is, hogyha izgul, mert az emberi hang, amit én várok, amit én szeretek, az ott van. De ilyen alkalom nagyon ritkán adódik. A legtöbben arra koncentrálnak, hogy hangosan és gyorsan játsszanak.

- Néhány éve egy interjúban megemlítette az egyik nagy álmát: Koncertmesterként szeretné egyszer elvezényelni Mozart huszonhét zongoraversenyét. Még nem tett le róla, ugye?

- Nem fog ez már menni. Nem tettem le róla, de nem megyek utána. Tudja, imádom a Mozart zongoraversenyeket, ismerem mindegyiket. De én már nem akarok közönség előtt szerepelni, elég volt. Majd egyszer otthon eldirigálom.