Árpád

Szaxofon nélkül

2009.10.27. 15:15

Programkereső

A Hilliard Ensemble a világ egyik legismertebb énekegyüttese, népszerűsége csak a King’s Singerséhez mérhető. De míg azok olyan, a kommersznek tett engedményekkel érték el az ismertséget, mint a Beatles-dalok átformálása, a Hilliard, és ezt akár meglepőnek is tekinthetjük, azzal, hogy jelentős kortárs zenei előadások főszereplőjévé vált.

A norvég szaxofonossal, Jan Garbarekkel készített lemezei legalább annyira stílusteremtőek, mint az Arvo Pärt felvételeik. Az észt zeneszerző bennük találta meg műveinek ideális előadóját, hiszen az angol kóruséneklésben iskolázott tagok dallamformálásnak tisztasága, az ars nova stílus alapos ismerete predesztinálta őket arra, hogy annak a kortárs zenei művésznek a követői legyenek, akinek nemcsak a legtöbb utánzója, de a leglelkesebb és legszélesebb rajongótábora is van. 

Az együttes vezetője, Paul Hillier a kilencvenes években távozott az együttesből, az Egyesült Államokban vállalt oktatói állást. (Az ensemble neve egyébként nem őt idézi, hanem egy a 16. századi miniatúrafestőt, Nicholas Hilliardot.) A repertoárt meghatározó, főként a középkori és reneszánsz angol, a franko-flamand és az ars nova stílusban járatos eredeti tagok közül mára már csak a kontratenor David James állja a sarat a Hilliardban. Ő a kikophatatlan elem, akihez a többi, egyébként más együttesekben vagy szólóénekesként már sikeresnek mondható tagok társultak a Hilliard égisze alatt. Az együttes nem egyszer járt már hazánkban, megfordult vidéki koncerttermekben is, rendszerint a Garbarekkel közös, Officium lemez programjával. 

Némi malíciával emlegettem, hogy David James az állandó tag: ugyanis ő - és az együttes alapítója, Paul Hillier - rendelkezett az eredeti felállásban a legkevésbé szép vocéval. Hillier - biztosak nem lehetünk benne, de nagyon valószínű - azért is hagyta el együttesét, mert a hangja megkopott, nem volt még annyira sem fénylő, mint a kezdetekkor, harminc évvel ezelőtt (pedig már akkor sem volt az). 

Hilliard Ensemble
Hilliard Ensemble

A vasárnap este hallott Hilliard-produkció - az Arditti Quartettel közös hangverseny - jelentős része a régi Hilliard, az éterien megszólaló, méltán népszerű, lélekemelő együttest idézte, de nem egyszer lehetett rajta kapni - különösen Jamest -, azon, hogy a hangok, az énekesek, fáradnak, nem volt meg az a biztonság, ami maradéktalanul élvezetessé tette volna a koncertet. Nem egyszer kellett attól tartani, főleg az est első részében, a Loyset Compére-mű duettjeinél, hogy az énekesek szétmennek - a remek tenor Rogers Covey-Crump kivételével -, késve lépnek be. Gordon Jones bariton nem egyszer maradt le. 

Az Omnium bonorum plena négyszólamú motetta előadása tele volt bizonytalanságokkal. A tér, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem hatalmas tere, egyébként sem kedvez ennek az együttesnek. Nem illett a koncert másik fellépőjéhez, az Arditti Quartetthez sem. Ebben a közegben a bizonytalanságok, a rossz intonációk sokkal feltűnőbbek lettek. 

A koncert középkori- és kortárs műveket fűzött össze úgy (az egyetlen kivétel Beethoven Nagy fúgája volt, amit a legelsőként felcsendülő Perotin-mű után adott el a Quartet), hogy a kortárs művek reflektáltak az elhangzó középkori szerzeményekre. 

A Nagy fúga első néhány üteme nagyon hamisan szólt: a második hegedűs, Ashot Sarkissjan rosszul fogott meg néhány hangot, és takarni akarván a hibát, vibrált, és ennek következtében olyan interferencia keletkezett, hogy a koncert első taktusait nyugodtan lehetett fülbántónak nevezni. Az előadás egyébként átgondolt volt, a pianók kifejezetten szépek, de a későbbiekben a gordonkás, Lucas Fells, és a brácsás, Ralf Ehlers is hibázott. Az Irvine Arditti vezette együttes a második részben találta meg a hangját. A John Cage-kompozíció - The Apartment House - előadásával bizonyították, hogy miért emlegetik őket a legkiforrottabb stílusú mai vonósnégyesként, a Hagen mellett. (Akárcsak a Hagen, ők is gyakran játszanak kortárs zenét.) 

Irvine Arditti
Irvine Arditti

A szünet utáni rész Cage kompozíciójával kezdődött, majd három Machaut-motettával folytatódott, és a Machaut-művekből kiinduló Cím nélküli James Clarke művel ért véget.

Cage nagyon különös szerzeménye az amerikai forradalom idején élt zenészek műveiből válogat. A szerző a kínai jóskönyv, a Ji Csing alapján, jóspálcikák segítségével határozta meg melyik mű, melyik után következzen az Apartment House-ban (Temesi Ferenc hasonló módszerrel írt regényt). A megidézett kompozíciókat merev bal kézzel, vagyis minden vibrato nélkül, szög-egyenes hangokkal játszotta el az együttes. Minden kis szkeccs olyan lett, mint egy vastag vonalakkal meghúzott karikatúra. 

A koncert csúcspontja a Machaut-motetták előadása, és a Clarke-mű volt. Az volt a benyomásom, hogy az egész program tulajdonképpen ezt a Cím nélküli művet készíti elő.

Machaut számos kortárs zeneszerezőre nagy hatással volt. Nem csak Stravinskyre kell gondolni, és azokra a bon mot-jaira, melyeket olyan hatásosan elemez Milan Kundera az Elárult testamentumokban, hanem például Kurtág György Schumann emlékére írt művének, a Ráró mester felfedezi Guillaume de Machaut-t tételére is, hiszen e tétel az izoritmikus motetta technikáját eleveníti fel: mindhárom játékos kötött ritmusformulákat ismételget, egymástól függetlenül. (A motetta-terminológia jelentős változásokon ment keresztül, a francia mot - vagyis szó - szóból származtatható, majd minden énekelt művet e szóval illettek a 16. században, Guillame de Machaut századában.) 

Machaut egymástól függetlenül alakította egy-egy szólam ritmusát (taleáját), és dallamvonalát (colorját). (A ritmikai modell ismétlődése a talea, a melódiáé a color.) A talea a francia vágást jelentő szó latin fordítására vezethető vissza. A szövegegységeket hordozó, azonos ritmusú periódusokhoz szabták a tenor szólamot. A talea a szöveg egységének megfelelve általában egy strófa: az izoritmia a tenorra felépített versforma. 

Az Ovidius-művekre épülő, a bosszúság nélkül viselhetőnél tíz perccel hosszabb, Clarke-mű hasonlóképpen épült fel: ritmikai és dallam ismétlődései - legalábbis a kísérőfüzet szerint, hiszen ezt magam nem ellenőrizhettem - szimmetrikusak voltak. A talea is gyakran szimmetrikus a Machaut-művekben: vagyis a sorközépre húzott vonallal elválasztott részek egymás tükörképei. A Clarke-szerzemény dallama és a ritmusa a tájleíró versek hexameteréhez illeszkedett. A kísérő Arditti Quartet szólamai rövid frázisokból álltak. Az első, Irvine Arditti hegedűs szólama ellenben alkalmazkodott az énekesek szólamaihoz: rendkívüli nehézségű szólam volt, amit a vonósnégyes vezetője páratlanul gazdagon és rendkívül ügyességről tanúságot téve szólaltatott meg. 

Ezen a Hilliard-on, ezt szomorúan kellett beismerni, sokat segít egy jó szaxofonos, és egy templom kegyesebb tere.

Hilliard Ensemble & Arditti Quartet

2009. október 25. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Perotin: Viderunt
Beethoven: Nagy fúga, op. 133
Brice Pauset: Portrait
Loyset Compere: Omnium bonorum plena
John Cage: The Apartment House
Machaut: Plange, Regni Respublica; Se j'aim mon loyal ami; Felix virgo
James Clarke: Untitled, No. 4