Konrád

Élve eltemetve

2010.02.13. 00:30

Programkereső

Ma kissé barbár ötletnek tetszik: Chopint ugyan a Père-Lachaise-be temették, de a szívét kioperálták halott testéből, és Varsóba vitték. Ott urnába zárták, és külön temették el, fölébe pedig azt írták: "ahol a kincsed, ott a szíved is". De mielőtt kellően elborzadnánk a romantika ereklyegyűjtő mániájától, jobb, ha tudjuk: maga Chopin kívánta, hogy a szívét különválasszák a testétől. Rettegett az élve eltemettetéstől.

Vajon elkerülte? Nyilván nem is érdemes föltenni ezt a kérdést a kétszázadik születésnapon. Persze, hogy elkerülte, azóta is játsszák, mindig játsszák, miatta lesznek zongoristák a zongoristák, hiszen nekik Chopin a példaképük. Nincs még egy hozzá fogható jelentőségű zeneszerző, aki ennyire beleszeretett volna egyetlen hangszerbe, akinek egyszerűen nincs olyan műve, amelyben ne szerepelne a zongora. Nincs is könnyebb feladat, mint az alkotó Chopin nyomába szegődni: elegáns, madárcsontú, köhécselő emberke, aki ül a hangszer mellett, és ábrándozik. Fantáziál, finom, vékony ujjú keze tétován szalad a billentyűk fölött, egy-egy táncritmust keres, fölé valami lágy, édes, szomorú, ködös dallamot talál, eljátssza, majd fázósan összehúzza magát. A legáttetszőbb lángész az emberiség történetében, ahogy Liszt írta róla: "finom, harmonikus zseni". Élve beskatulyázva. 

Daniel Barenboim
Daniel Barenboim

Azért jó lett volna, ha Liszt értesül, hogyan gondolkodott Chopin felőle. Vagy ha Schumann, aki a híres: „Kalapot le uraim! Egy lángész!" kiáltással üdvözölte lapjában Chopin Mozart-variációit, tudta volna, hogy a lángész nem viszonozza feltétlen rajongását. Bár Schumann élt még a további lehetőségekkel, és finomította Chopin-képét, ő írta a híres virággal borított ágyú hasonlatot Chopin b-moll szonátájáról. És azt is mondta, négy rendetlen gyerekét kötötte egymás mellé Chopin ebben a szonátában.

Meglátjuk, milyenek ezek a rendetlen gyerekek külön-külön. Vagy legalább egyet meghallunk közülük. Daniel Barenboim azt teszi, amit csak a hozzá hasonló kaliberű zenészek engedhetnek meg maguknak: külön is eljátssza a szonáta Gyászindulóját.  Harcoljon a bennünk élő két sznob egymással. Az egyik, amelyik azt mondja: a szonáta attól szonáta, hogy tételek egymásutánja, titkos összefüggésekkel, amelyek valóban egésszé teszik az egészet, mert a Gyászinduló elé kell valami, és utána jönnie kell a tépett, zilált, töredezett negyedik tételnek, melyben, oh, romantikus elme, a hideg szél fúj a sírok között. És van a másik sznob, aki azt mondja, hogy Barenboim azt tesz, amit akar, ha kedve tartja, csak a tétel felét játssza majd el, akkor is ő Daniel Barenboim, intézmény a klasszikus zene világában, örüljünk, hogy halljuk. 

Örüljünk, hogy halljuk zongorázni, mert ilyen pályát kevesen futnak. Az megesik, hogy a sikeres zongoristából karmester lesz - az esetek túlnyomó többségében nem annyira sikeres karmester -, de ennek is megvan az oka. Egyrészt fáradnak az ujjak, csuklók, könyökök, fárasztó az állandó gyakorlás, napi négy óra a hangszer mellett, másrészt a zongorának hiába van a szólóhangszerek között a legcsodálatosabb irodalma, azért mégis egy szerkezet, gépezet: lenyomok egy billentyűt, megszólal egy hang; mennyivel több lehetőség, mennyi szín, dinamika, változatosság van a zenekarban. Aztán a sokat vezénylő zongorista az idők során annyit, de annyit vezényel, hogy már egyáltalán nincs ideje gyakorolni, annyira megszokta már a zenekar dimenzióit, hogy nincs kedve visszatérni a billentyűkhöz, kalapácsokhoz.

Daniel Barenboim azonban másik eset. Karmesterként legalább olyan sikeres, mint zongoristaként, pedig van mihez hasonlítani önmagát. Ifjan Otto Klempererrel játszotta Beethovent, hogy nem sokkal később Arthur Rubinsteint vezényelje ugyanazokban a versenyművekben. Ennek ellenére nem szokott le a közvetlen zenélésről, a hangszeres játékról, és nem csak magának játszik, de folyamatosan koncertezik, mi is hallottuk Bartók 1. zongoraversenyében - hallottuk, és megbocsátottuk -, Liszt-programjának élő felvételét lemezen nemrég kiadták, most pedig Chopin előtt tiszteleg. Barenboim úgy szereti a zongorát, mint... Talán úgy, mint maga Chopin. Valószínűleg már ez is elegendő ok arra, hogy Chopint játsszon, és érdekes legyen az, mit is gondol erről a zenéről. 

Mielőtt őt kérdezzük, magunkat kérdezzük: mit gondolunk erről a zenéről? Még mindig a b-moll szonátáról van szó, a harmadik tételről, a Gyászindulóról. Gyerekkoromban azt hittem, hogy ez valami munkásgyászinduló, mindig ennek a zenekari változata ment a híradóban, ha a mozgalom egy régi harcosától búcsúztak. Mikor Leonyid Brezsnyev temetésén is ez szólt, már tudtam, hogy Chopin a szerző, azóta azt is tudom, hogy a mű gyakorlati alkalmazása már Chopin temetésén megkezdődött, a szívtelen holttest mellett ezt játszották a temetőben, de nem ez a tökéletes félreértése a műnek? Vagy egyáltalán: a helyzetnek? Ott állnak a sír körül a gyászolók, és megszólal a zene? Miért szól? Kinek? A halottnak? Chopin talán a halottaknak dolgozott? Vagy mégis az élőknek zenélnek? Akik nem hallanak a saját szipogásuktól, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy milyen zene szól és hogyan? Kezdjenek el most koncentrálni, figyelni a zongorista pedálhasználatát, és hogy vajon a két kéz tökéletesen kiegyensúlyozottan játssza-e a játszanivalókat? És feledkezzünk el nagyvonalúan a tétel középrészéről, amikor már végképp nincs induló, talán gyász sincs, a zene tisztán zenévé válik, és csak a maga törvényeinek akar megfelelni? Elő tudjuk még hívni a romantikus Chopint a skatulyából?

Egyáltalán: mennyire romantikus Chopin? Persze, hogy romantikus, ő maga a romantika a fürtjeivel, a tüdőbajával, légiességével. Meg a zenéjével, az irodalmi címeivel, balladák, fantáziák, táncok, töredékek. De ez a romantika közben mégis irtózik az alapvető romantikus kellékektől, a ködtől, homálytól, túlzástól, rendetlenségtől. Ez a zene szigorú, kemény gyökerekkel kapaszkodik a múltba. Az első nagy Chopin-mű Mozart témát variál, a b-moll szonáta első tétele Beethoven utolsó szonátáját idézi, a Gyászinduló meg, természetesen, az Eroicát. A Prelűdök sorozata egyértelmű és nyílt utalás Bachra, a Wohltemperiertes Klavier prelúdiumaira, de ha ez nem lenne elég, Chopin csupa jól szerkesztett mű, hibátlan ellenpont, kényes ízlés, izzadságos könnyűség, szigorú műhelymunka. Micsoda félreértés Chopint zongoránál rögtönző lángelmének látni, aki gyengéd szíve harmóniáit azon melegében papírra veti, és késő századok álmodozói folytathatják zenéje mellett a szenvelgést! Sokkal jobban megírt darabok ezek annál, hogysem ennyivel megúszhatnánk. Sokkal jobban tudta Chopin, milyen hagyományt folytat, hogysem beérte volna álmodozással. Pontosan tudta, kik voltak az elődei. Talán azt is tudta, kik lesznek az utódai, hányan írnak még az ő mintájára, mondjuk, etűdöket, látszólag gyakorlásra, valójában előadásra szánt darabokat. Nézzük csak: Liszt és Schumann, Szkrjabin és Debussy, Bartók és Ligeti. Egyikük sem révedező, álomittas lélek. Ha megnézzük Chopin előzményeit és következményeit, talán jobban értjük, ki lehetett ő.

Eugéne Delacroix Fryderyk Chopin
Eugéne Delacroix Fryderyk Chopin

De ha már az örökösöknél tartunk, beszélni kell a halálról is. Turgenyev írja a Füstben egy grófnőről, hogy ő az, akinek karjaiban Chopin kilehelte a lelkét, de tekintve, hogy a világban egyre több és több grófnő közli magáról, hogy az ő karjai között lehelte ki a  zeneszerző a lelkét, Chopinnek igen nagy lelke lehetett egy igen nagy szobában. A tudósoknak szép feladatot jelentett utólag megállapítani, hogy egyáltalán kik állták körül Chopin halálos ágyát, és a jelen álláspont szerint a főrendek közül kizárólag Czartoryska hercegnő volt jelen. A temetés viszont annál nagyobb társadalmi esemény volt, háromezren kisérték Chopint utolsó útjára. Rá jellemző módon a gyászmisén Mozart Requeimje szólt, nem kevés gondot okozva a párizsi Madeleine-templomnak ezzel a kívánságával, mert a templomi kórusban addig nők részvételét nem engedélyeztek. Végül Chopin iránti tiszteletből mehettek az asszonyok, de végig fekete bársonyfüggöny mögül énekeltek - el lehet képzelni a hangzást. A basszus szólamot bizonyos Luigi Lablache énekelte, akinek igen tekintélyes skalpgyűjteménye volt, hiszen korában már énekelt Beethoven és Bellini temetésén is. 

Bármilyen nevetséges bolhacirkusznak látszik ez ma, a halál Chopin életében végig főszereplőként volt jelen. Chopin nem az a típus volt, mint Mozart vagy Schubert, akik mintha rövid életre lettek volna programozva. Pontosan tudták, hogy sietniük kell, és ma nehéz elképzelni, hogy mi lett volna, ha még negyven év adatik meg nekik. Mozart írt volna még tizenöt Varázsfuvolát? Schubert meg még kétezer dalt? Chopinnek nem nehéz hosszabb életet elképzelni, még három zongoraversenyt, óvatos szimfonikus kísérleteket, esetleg egy vagy két operát. Őt a betegség és a korai halál tudata nem ösztökélte kényszeres és gyors alkotásra. Tökéletesen tisztában volt az egészségi állapotával. Harminckilenc évesen halt meg, de már évekkel korábban elkészítette a végrendeletét. A teljes hagyatékról, vagyis a művekről persze nem rendelkezhetett, ez a zeneszerzőknek soha nem adatik meg, az utókor dönt felőlük, de ami a hatalmában állt, azt megtette. Chopin után nem maradtak fércművek, végig nem gondolt zenei ötletek, röpke gondolatok. A legnagyobb félreértés, a leghosszabb szög az élve eltemetett koporsójában, az, ha azt hisszük, hogy mivel ezeket a zenéket egy fiatal komponista alkotta, nyilván a fiatalokhoz szól elsősorban, az ő romantikus, érzelmes, túlérzékeny lelküket gyógyítja, andalítja, ápolja, vigasztalja. Soha ne higgyük el, hogy Chopint ki lehet nőni, túl lehet lenni rajta, és akkor majd visszatérhetünk Beethoven zsenijéhez, Bach nagyszerű tárgyilagosságához. Chopin éppen úgy örök barát, mint a többiek. Talán ezért fontos, hogy Daniel Barenboim, aki sokszorosan bekalandozta már oda-vissza a zenei világot operától szimfóniáig, Bachtól Bartókig, menüettől a tangóig, most Chopint játszik. Ha neki eleven ez a zene, akkor mit mondhatnánk mi?

2010. február 23. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Daniel Barenboim Chopin-estje

Chopin: f-moll fantázia, op. 49; Desz-dúr noktürn, op. 27/2; b-moll szonáta, op. 35 - III. Marche funèbre (Gyászinduló); Fisz-dúr barcarola, op. 60; Három keringő, op. 64; Desz-dúr berceuse, op. 57; Asz-dúr polonéz, op. 53

www.mupa.hu