Szilárda

Haladó hagyomány

2010.04.08. 09:52

Programkereső

Valamikor az 1789-es nagy francia forradalom táján, illetve az időközben kibontakozó romantika idején született meg a művészet szakrális rangjáról és az alkotóművész-géniuszról szóló elképzelés, amely a koncerttermekben azóta is uralkodó repertoár derékhada mellett létrehozta azt a meggyőződést is, hogy a műalkotást (jelen esetben a zseni által alkotott zenei kompozíciót) saját korának közönsége jó eséllyel nem értheti meg, mivel hétköznapi horizontja csak hosszas önnevelés és művelődés után lehet eléggé tágas a transzcendens összefüggéseket feltáró és közvetítő mű befogadásához.

Noha a művészet-vallás 19. század eleji ideája a katarzis egészen új dimenzióit nyitotta meg a lelkes hallgatóság előtt a maga meghökkentően közvetlen, drámai és erőteljes eszközeivel, az állandóan megújuló, egyéni, korábban sosem hallott zeneszerzési bravúrokat követelő zsenialitás-eszmény rövid száz év alatt igen nehéz helyzetbe sodorta a szerzők és elméletírók segítségével hitvallássá, világképpé váló művészetet. A kétszáz éve még lényegében egységes zenei stílus a nemzeti hovatartozás kulturális kifejezésének vágyában előbb különböző akcentusokat kapott, változatos szláv, skandináv, vagy éppen verbunkos magyar színezettel gazdagítva a bécsi mesterektől örökölt harmónia- és formavilágot. Később iskolákra, kisebb zeneszerzői csoportokra érvényes nyelvszigetekre bomlott, míg végül a 20. század során megjelent az egyes komponistákat személyesen fémjelző, csak egyetlen alkotó kezében releváns, mindenki más számára az epigonizmus veszélyeit és bélyegét hordozó megszólalás igénye, amely a számtalan egyéni stíluson belüli naprakész tájékozódás és értékítélet hatalmas feladatát mindenestül a befogadókra rótta. 

szimfonikus zenekar (MÁV Szimfonikusok)
szimfonikus zenekar (MÁV Szimfonikusok)

A zeneszerzők és a közönség közötti közvetítő szerepében fellépő kritikusokat meglehetősen el is bizonytalanította a jövőbe látás kötelezettségével járó „lehetetlen küldetés", amint azt a szintén kritikusként tevékenykedő Pernye András néhány évtizeddel ezelőtt találóan megfogalmazta: „Ahogyan [...] a komponisták nagy része a jövőnek ír - a kritikusok nagy része a jövőnek kritizál. A jövőről magáról viszont csupán egyetlen, alapvető elképzelése van: jövőnek nevezzük azt a kort, amely majd mindazt megérti, amit ma nem értünk meg", következésképp a szakmai értékelésnek és visszajelzésnek az adott körülmények között „az a feladata, hogy már most elvégezze az idő szelekcióját." A szakíróknak ugyan nem volt lehetősége megkerülni a fenti problémát, a közönség többsége viszont a maga részéről meglehetősen hamar kiutat talált az időutazás nehézségeiből, amennyiben egyszerűen elhatárolta magát a kortárs művészettől. A jelenség világszerte érvényes, jóllehet a mértéke országonként, társadalmanként eltérő, ahogyan eltérőek azok a módszerek is, amelyekkel a kurrens művészi törekvéseket a galériatulajdonosok, könyvkiadók, iskolák és koncertszervezők integrálni igyekeznek. Magyarországon a 20. század közepén a központi irányítás az esztétikai ítéletalkotás kérdésében is igen határozott szerepet vállalt, az egyéni avantgárd nehezen átláthatató burjánzása helyett a harmincas évek nemzeti klasszicizmus-eszményének egyszerűsített változatára bízva a népi demokratikus közösség egészséges pszichéjének védelmét. Mint Kroó György megfogalmazta: „Íratlan törvénnyé emelkedett, hogy a haladás a zenében a dúr-hangnemmel, a klasszikus szonáta-, rondó-, vagy dalformával, a Kodály-művekből desztillált akkordfűzések patronjaival azonos. Az az elzártság, a nemzetközi áramlatoktól való tudatos elszigetelődés, amely a Kodály-iskolára már a harmincas évektől jellemző volt, most beteges egyoldalúsághoz, harsány konzervativizmushoz vezetett, olyasfajta beszűküléshez, amelyben minden eredeti, egyéni javaslat gyanúsnak tűnt."

A népszerű egyszerűség csapdájából szabadulni akaró zeneszerzők rendkívül nehéz helyzetben találták magukat, amikor megpróbáltak a személyes fantázia és tehetség, valamint a hivatalosan elfogadott alkotás közötti szűk határmezsgyén egyensúlyozni. Szőllősy András a rá jellemző, zárkózottan diplomatikus intelligenciával úgy vélte, voltaképpen nem lényeges kérdés, hogy létezik-e egyáltalán egyéni stílus. „Az a dolgunk" - mondta Stravinskyt idézve, - „»hogy rendet teremtsünk a hangok között«. [...] Úgy gondolom, hogy az egyéniség nem abban van, hogy valaki valami gyökeresen újat talál ki. [...] Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy a dolgok közötti összefüggésekben, elrendezésükben talál-e valaki olyan egyéni szempontot, amely szerint át tudja csoportosítani a jelenségeket." Ami saját alkotói pályafutását illeti, megtalálta az egyéni szemléletét kifejező „időbeli rendet a hangok között", amelyet össze tudott egyeztetni a klasszikus formákkal kapcsolatos, az ötvenes évektől sokáig megkerülhetetlen elvárásokkal, ahogyan azt a műfajában Bartókot idéző V. zenekari concertója is bizonyítja, amelynek alcíme, a „Lehellet" Lehel György karmester ötvenedik születésnapjára utal. Hasonlóan szerencsés kompromisszumra lelt a magyar oratorikus repertoárt gazdagító Sugár Rezső is a török korba helyezett Hősi énekével, amelynek kontrapunktikus összetettsége, drámai gazdagsága a kritika mellett a közönséget is magával ragadta hatvan évvel ezelőtt, de a modern inspiráció és a hagyományos forma közötti egyezés lehetőségét kereste számos művében Hidas Frigyes is. Sőt, ezen munkálkodik a legfiatalabb generáció egyik tagja, az 1969-ben született fagottművész és zeneszerző, Kovács Zoltán is Szent Ágnes életét megjelenítő programszimfóniájában és 2. fagottversenyében egyaránt. Hogy tevékenységükkel a kortárs alkotások közelebb kerülnek-e a közönséghez, továbbra is kérdés, de talán reménykedhetünk benne, hogy az ízlés változásával enyhül valamelyest a 20. századi kultúrpolitika kudarca, amelyet Kroó így summázott: „Az operalátogatók számának hatalmas növekedése, a lemez-hallgatás és lemezgyűjtés megindulása, a hangversenyközönség összetételének demokratizálódása rendkívüli eredmény volt [...]. Az új közönség azonban, mint az elődje is, Puccini és Beethoven közönsége lett..." 

  

MAGYAR SZIMFONIKUS KÖRKÉP 

2010. április 6. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Alba Regia Szimfonikus Zenekar 

Szőllősy: Lehellet (V. Concerto)
Bartók: Hegedűverseny
Bartók: A kékszakállú herceg vára

Km.: Szabadi Vilmos (hegedű), Meláth Andrea, Rácz István (ének)
Vez.: Drahos Béla 

2010. április 20. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
MÁV Szimfonikus Zenekar

Kovács Zoltán: I. szimfónia
Ravel: A gyermek és a varázslat - lírai fantázia 

Km.: Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás)
Vez.: Kollár Imre
 

 

2010. április 21. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Duna Szimfonikus Zenekar 

Barber: A rágalom iskolája (The School for Scandal) - nyitány, op. 5
Jereb Ervin: Trombitaverseny
Dukas: A bűvészinas - szimfonikus scherzo
Sosztakovics: IX. (Esz-dúr) szimfónia, op. 70 

Km.: Geiger György (trombita)
Vez.: Deák András

 

2010. április 25. 18:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Zuglói Filharmónia - Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus 

Glinka: Ruszlán és Ludmilla - nyitány
Brahms: a-moll kettősverseny, op. 102
Sugár Rezső: Hősi ének 

Km.: Záborszky Katarina (hegedű), Záborszky Anna (gordonka), Váradi Zita, Wiedemann Bernadett, Megyesi Zoltán, Massányi Viktor (ének), Hunyadi János Általános Iskola Nagykórusa, Szent István Király Oratóriumkórus, Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola Vegyeskara, Szent István Gimnázium Vegyeskara
Karigazg.: Igaliné Büttner Hedvig, Záborszky Kálmán, Tőkés Tünde, Rónaszékiné Őrfalvy Katalin, Szilágyiné Mátyus Elvira
Vez.: Záborszky István
 

 

2010. május 9. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Savaria Szimfonikus Zenekar 

Dohnányi: Szimfonikus percek, op. 36
Kovács Zoltán: I. fagottverseny
Dohnányi: I. szimfónia, op. 9 

Km.: Lakatos György (fagott)
Vez.: Robert Houlihan


www.mupa.hu