Szilárda

Mint a Tour de France

2010.06.03. 10:30

Programkereső

Ha korábban esetleg nem tapasztaltuk volna, az Amélie csodálatos élete című film bemutatása óta akkor is tisztában lehetünk vele, hogy az életben számos fontos esemény és nagy lehetőség hasonlít a Tour de France mezőnyéhez, amennyiben „az ember sokáig várja, aztán máris elment”. Az egyik legnyilvánvalóbb bizonyítéka a tétel igazságának Anne-Sophie Mutter első budapesti fellépése volt.
Anne-Sophie Mutter
Anne-Sophie Mutter

A világhírű hegedűművésznőre valóban sokat, évtizedeket kellett várnia a magyar közönségnek, mígnem egyszer csak feltűnt a Művészetek Palotája koncertnaptárában a május 28-i este ígérete, és ez a rendkívül hosszú idő szinte valószerűtlenül felfokozta a hangverseny iránti érdeklődést, jószerével kettévágva magát az eseményt. Mivel a programon mindössze két, igen terjedelmes műsorszám szerepelt (Brahms D-dúr hegedűversenye, op. 77 és Mahler első, szintén D-dúr szimfóniája), Anne-Sophie Mutter - szólistától kissé szokatlan, bár nem egyedülálló módon - rögtön a koncert elején színpadra lépett, ezzel is erősítve a kissé igazságtalan érzést, hogy nem közreműködője, hanem első számú sztárja és oka a hangversenynek, aki dolga végeztével óhatatlanul magával viszi a reflektorfényt is, némileg félhomályban hagyva a jobb sorsa érdemes Pittsburgh-i Szimfonikus Zenekart.

Az udvariatlan gyanú szerencsére alaptalannak bizonyult, az estének a vártnál masszívabb egyenletessége mögött azonban felemás indok húzódott meg. A kiegyenlített folyamatosság érzését a karmester, Manfred Honeck tevékenysége biztosította, alapvetően igen helyesen, csakhogy az összefüggő jelleg nem a remélt, ragyogóan következetes interpretációkból fakadt, hanem a dirigens kevéssé karizmatikus személyiségéből. Pedig a szólista mindent megtett a versenyműben, amit a játékára kiéhezett hallgatóság csak várhatott tőle: hangszínének telt szépsége, technikájának kifogástalan könnyedsége, intonációjának tévedhetetlensége fantasztikus élmény volt. Előadásmódját valami egészen szokatlanul izmos, már-már riasztó, fölényesen kikezdhetetlen hatékonyság jellemezte, amely éles fényt vetett ugyan a dúsan áradó melódiák és a - némileg talán túlságosan is - bőkezűen mért glissandók szenvedélyes feszültségére, a kompozíció szellemi megteremtésére, összefogására azonban még ez a roppant erőteljes játékmód sem lehetett képes a karmester hatékony segítsége nélkül. Honeck viszont láthatóan beérte a Brahms-koncert tempóbeli és dinamikai előírásainak betartásával, mintha szándékosan kívánna háttérbe húzódni az este ünnepeltje mögött, így a kompozíció rendkívüli energiái nem érték el az ahhoz szükséges sűrűséget, hogy szerteágazó elemekre való lebontása helyett megtartsák a klasszikus forma törékeny egységét és egyensúlyát. Ennek következtében a hegedűverseny előadása bizonyos fokig a műkorcsolya-világbajnokság első helyezettjének kötelező kűrjére hasonlított: csillogó és lenyűgöző megjelenése jelentősebb célnak tűnt, mint magának a kompozíciónak a megszólalása. Az első díjat természetesen megkapta, de ez az elismerés egészen biztosan nem ért annyit, mint a második tételt nyitó fafúvósok bravúrosan finom játéka, vagy éppen Anne-Sophie Mutter ráadásként adott, lassan kötelezővé váló Bach Sarabande-ja, amelynek gyönyörű tollrajzszerűsége bebizonyította, hogy a művésznő robosztusan rátermett, rutinos játéka csodálatos költőiséggé képes oldódni.

Manfred Honeck
Manfred Honeck

Hasonlóan alakult a koncert második fele is, amelyben a Brahms-hegedűversenynél még nagyobb szerkezetnek, Mahler I. szimfóniájának kellett volna felépülnie, hasonlóan kevés sikerrel. A karmester nem eléggé összpontosított figyelme, nem eléggé fokozatos és szívós formálásmódja nem volt alkalmas arra, hogy a kellő mértékű feszültség megteremtésével szilárdítsa meg a hatalmas alkotás kíméletlenül következetes ívét, ami így szépen megoldott részletek animációs filmre emlékeztető, de a gesztusok élénkségéhez mérten kissé nehézkes sorára bomlott. A narrációs türelem és kitartás hiánya pedig a kibontakozás folyamatának nehezen követhető összefüggései révén több árnyalattal halványította még a zárótétel katarzisának sugárzó színeit is.

Érzéki értelemben, persze, voltaképpen elégedetten távozhatott az ember erről a koncertről, de intellektuális vetületét illetően némi nyugtalanságot hagyott maga után az esemény egyszerisége: az ember szerette volna kijátszani Monsieur Dufayel megállapításának frappáns kegyetlenségét, megállítva és valamelyest megváltozott konstellációban újrajátszva a koncert idejét, hogy a műsorra tűzött kompozícióknak és a zenekar játékának ne csak kellemes hangzásában, hanem félelmetes erejében is elmerülhessen.

Anne-Sophie Mutter (hegedű), Pittsburghi Szimfonikus Zenekar
2010. május 28. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Vez.: Manfred Honeck

Brahms: D-dúr hegedűverseny, op. 77
Mahler: I., D-dúr "A titán" szimfónia

http://www.mupa.hu/