Auguszta

Szimfónia, de nem nagyon… - interjú Vajda Jánossal

2010.06.04. 14:20

Programkereső

Vajda János zeneszerző a Miskolci Operafesztiválnak ajánlott művéről és a zenei idézetekről beszélgettünk. INTERJÚ
Vajda János
Vajda János

A Miskolcon született, de a Dunakanyarban élő Vajda János kortárs zeneszerzőnek nincs sok kötődése szülővárosához. Zenéjével azonban olykor visszatér. Az egykor Markó Iván társulatának balettzenéket is író muzsikust legutóbb Kozma Attila koreográfus „felfedezte fel" a miskolci színház számára: Vajda-művekre készült a tánctagozat megalakulásakor, 2009-ben bemutatott Yerma című táncdarab mozgásvilága. A „Bartók + Európa 2010" Miskolci Nemzetközi Operafesztivál jubileumi rendezvénysorozatának nyitókoncertjére pedig egy új Vajda-darab készült. 

-  Az utóbbi két évben sűrűn járhat vissza szülővárosába. Örül neki? 

- Egy kortárs zeneszerző manapság minden felkérésnek örül... 

- Ha jól értelmezem, akkor szívesen vette az operafesztivál igazgatójának a felkérését egy új darab megírására? 

- Egy opera alapanyagnak készülő zongoraszonátán dolgoztam, aminek zenekari kidolgozására az operafesztivál megbízása jó apropó volt. Így született meg a Sinfonia, ma non troppo. Szabad fordításban: Szimfónia, de nem nagyon. A cím arra utal, hogy egy komoly szimfóniához képest viszonylag rövid, a gyermek Mozart szimfóniáinak méretéhez hasonló, 21-22 perces műről van szó.

Ha felkérésre születik egy mű, adja magát, hogy a megbízó elvárásokat fogalmazzon meg...

- A fesztivál igazgatója, Bátor Tamás említette, hogy a „Bartók + ..." idén tíz éves, de ezt én nem vettem annak. Rövid ideig ugyan gondolkoztam azon, szükséges-e valamit kezdenem ezzel az információval, de aztán úgy döntöttem, nem foglalkozok vele. Klasszikus szimfónia dramaturgiára írtam négy tételt: az első egy nagyobb szabású kompozíció, a második egy kvázi gyászinduló, a harmadik a klasszikus szimfóniák scherzo tétele, az utolsó pedig egy nagyon gyors záró fejezet. Komponálás közben szeretek egy témával hosszabb ideig foglalkozni, egy ötletet monotematikusan különböző változatokban kipróbálni, így aztán az első tétel anyaga adta az utánuk következőkét. Van egy szál, ami végighúzódik a darabon, végső soron egy állandóan változó zenei motívum történetéről van szó. De ha már az operafesztiválra készült a mű, az opera is szerepet kapott benne: az Intermezzo tételben két zenei idézet is feltűnik. 

- Elárulja, melyik operákból, vagy a hallgatóságra bízza, hogy felismerik-e?

- Nem. A közönségre bízom a megfejtést... 

- A más művéből vett zenei idézetek beemelését a saját műbe a posztmodern irodalom szabad szövegkezeléséhez hasonló alkotói magatartásként értelmezi?

- Jómagam régóta élek ezzel a lehetőséggel, az más kérdés, hogy ezt mindmáig nem fogadták el. A 19. század előtt, amikor az alkotó, a művész egója még nem volt annyira középpontban, ezzel a témával nem foglalkozott senki. Bach vagy Händel egész tételeket használt a kortársaktól saját műveiben, ami akkoriban nem jelentett szerzői jogi problémát.

- Ha már erről van szó: akad olyan zenei forma, dallam, dallamfordulat, aminek nincs meg valahol a gyökere a zenetörténetben?

- Ha úgy vesszük, minden föl van fedezve. Nyilván lehet olyat csinálni, ami újszerű, de az a helyzet, hogy műalkotásokat kizárólag az újdonság, a meglepetés hosszú távon nem tartja életben. A másoktól való különbözés akarását, hogy olyan legyek, amilyen még nem volt - ezzel a témával én egy ideje nem foglalkozom. Szórakoztatónak találom a másságra törekvés görcsös igyekezetét, de azt gondolom, egészen másról kellene, hogy szó legyen. 

- Miről? 

- Arról, hogy ma a hagyományos értelemben vett kultúra utolsó korszakában élünk. Úgy próbálunk újat kitalálni, hogy közben a kapcsolatunkat drasztikusan meg akarjuk szakítani a múlttal. Pedig éppolyan izgalmas lehet az is, miként tudunk élni a megörökölt, sok száz éves kulturális tapasztalattal. Igazán kihívást jelentő lehetőség, hogy a saját képességünk, tehetségünk birtokában olyan új zenei összefüggéseket találjunk, amelyek abban a funkcióban, azon a módon még soha nem szólaltak meg. Az embert nagyon eltávolítja a zene lényegétől, ha állandóan azt füleli, vajon mihez hasonlít egy új darab részlete. Aki csak erre kíváncsi, az nem készült fel a mű egészének befogadására. A zenében a ráció és az emóció egyensúlya lényeges. A zene elsősorban az érzékek felől közelít, elsődleges hatását tekintve egy primitív dolog: szíven üt, borsódzik a hátam, izzadok, sírok, nevetek... Ezt kikapcsolni nem szabad az alkotás folyamatából, mert e nélkül csak holt dolgok születhetnek.

http://www.operafesztival.hu/