Szilárda

A párizsi sáskaraj

2010.09.19. 08:10

Programkereső

Paul Cézanne egyik híres, 1866-ban festett képe szűk és sötét, a bútorok, a falikárpit és a szőnyeg össze nem illő mintáitól zsúfolt szobabelsőt ábrázol. A festményen két szikár és magányos női alak (voltaképpen a festő két unokatestvére) látható, egyikük lehajtott fejjel kézimunkázik, míg másikuk merev jólneveltséggel játszik egy olcsó pianínón. A hétköznapok színtelenségét és jelentéktelenségét árasztó kép címe: A Tannhäuser nyitánya.
Farkas Gábor
Farkas Gábor

Hogy az alkotás valószínűsíthető ihletője, a Wagner-rajongó német zenetanár, Heinrich Morstatt mennyire volt elégedett Cézanne művével, legalábbis kérdéses, ha azt a meghökkentően látványos szakadékot tekintjük, ami a festmény témájául szolgáló zenemű és annak szarkasztikus fanyarsággal ábrázolt társadalmi közege, a heroizmus polgári funkciója között tátong. Az azonban bizonyos, hogy hasonlóan ironikus, mégis mély asszociációkat keltő képek minden további nélkül készülhettek volna harminc évvel korábban is, ha a művészet valós társadalmi szerepével kapcsolatos reflexiók kritikai élét a korabeli ízlés nem látta volna jónak tompítani. A második császárság, illetve a német egyesítés korának világa ugyanis semmivel nem állt távolabb a dicsőséges múlt és a hősies nagyság Wagner-színpadot uraló eszméjétől, mint a biedermeier praktikum a biztos világrendet megkérdőjelező romantika transzcendentalizmusától, groteszket, félelmetest és nagyszerűt hajhászó, önmagát állandóan más-más álcák mögé rejtő lírai én kultuszától. 

Ugyanakkor persze, az ember kénytelen elismerni, hogy a romantika végletessége igazság szerint egyetlen társadalom működéséhez sem tudott volna maradéktalanul illeszkedni (az utópisztikus lehetőségeken kívül), mivel lényege éppen az emberi életen, tudaton és érzékszervi érzékelésen túlmutató összefüggések sejtése és feltétel nélküli, önfeláldozó csodálata volt, a „kötöttségek nélküli szépségé" és a „gyönyörű, emelkedett végtelenségé", ahogyan Jean Paul 1804-es esztétikájában megfogalmazta. A 18-19. század fordulóján kibontakozó új stílusirányzat érzékeny lelkesültsége mégis valós társadalmi változások katalizátora lett, amennyiben megteremtette a transzcendens titkokba beavatott géniusz, az isteni közvetítőként szolgálatot teljesítő, zseniális alkotó képét, azét az alakét, akinek feladata, születésétől viselt terhe az, hogy embertársainak lelkét a hétköznapok nyűgösen apró gondjai helyett magasabb, szellemibb jelenségek felé irányítsa. Igaz ugyan, hogy az 1830-40-es évek arisztokráciája - a nemes eszmék dacára - jórészt nem a szakrális jelentőséggel felruházott kultúra prófétáit látta szalonjainak közkedvelt, szellemes és szórakoztató vendégeiben, sokkal inkább olyan tehetségeket, aki kiemelkedő képességeikkel, szemfényvesztő bűvészmutatványaikkal kellemes borzongást visznek a realitás banális szokásrendjébe, a zsenialitás és az emberi teremtőerő újkeletű tisztelete kétségkívül új korszakot nyitott a művészet és a művészek társadalmi megítélésében. 

Érdi Tamás
Érdi Tamás

A divathullám nyomán korábban elképzelhetetlen számban bukkantak fel virtuózok Európa színpadain és tehetős otthonaiban, énekesek, mint Angelica Catalani és María Malibrán, hegedűsök, mint az ördögi hírű Paganini, vagy éppen zongoristák, akik - Heine kifejezésével élve - valóságos sáskarajként lepték el Párizst a 19. század első felében; olyannyira, hogy a Conservatoire-ról kormányrendelettel kellett kitiltani a külföldi születésű hallgatókat, és még magát Lisztet sem vették fel. A korszak legnépszerűbb, legsikeresebb előadóművészei minden bizonnyal ez utóbbiak voltak, az átalakulóban lévő rendben azonban még a leginkább körülrajongott zongoravirtuózoknak is komoly feladatot jelentett az ihletettség különleges szellemi rangját összeegyeztetni az unatkozó sznobizmus, vagy éppen a tisztes szorgalom nagyon is valóságos korlátaival.

 Abban a világban, amelyben az új, technikai részleteit és repertoárját illetően is alakulóban lévő hangszer, a zongora egyszerre volt a romantikus esztétika lényegét kifejezni képes instrumentum és az eladósorban lévő lányok finom neveltetésének tárgyi bizonyítéka, vagyis amelyben Cézanne kicsit későbbi képével élve minden készen állt már arra, hogy a Tannhäuser nyitánya álmos vasárnap délutánok botladozva kivonatolt zenei aláfestése és metaforája legyen, egyetlen művésznek sem volt könnyű dolga, ha önnön emberi és szellemi értékét meg akarta őrizni pártfogóinak változékony szórakozásigényével szemben. 

Ennek következtében még Heine „sáskáinak" legnagyobbjai sem kerülhették el azokat a kizárólag türelemmel és humorérzékkel átvészelhető, kínos szituációkat, amelyek a „világcsodát és világcsúfját" egyesítő, tudathasadásos státuszukból fakadtak, ahogyan Thomas Mann mondta volna. Chopin például, aki arisztokrata hódolóinak egyre növekvő száma mellett egész életében gondosan ügyelt ragyogó társasági fellépésére, exkluzív megközelíthetetlenségére, és aki fantasztikusan elegáns, költséges életmódját nagyrészt luxusárú zongoraóráiból fedezte (heti ötszáz frankot is megkeresett velük abban az időben, amikor tíz frankért ment házhoz az orvos, egy munkásnak pedig hetente 10-12 frankkal kellett beérnie), időnként kénytelen volt finoman figyelmeztetni vendéglátóját, ha az, mintegy a vacsora fejében a művész játékát kezdte volna sürgetni, hogy „de hiszen alig evett valamit". A postakocsin utazó virtuóz heroikus életmódját nyolc éven át tűrő Lisztnek pedig, akit egész Európa ünnepelt Lisszabontól Konstantinápolyig, a zajos sikerek és szervezetlen, hangszert és közönséget egyaránt nélkülöző koncertek mellett a rajongás legbizarrabb, korábban sosem látott megnyilvánulásaihoz, a hajtincs-, kávézacc- és szivarcsikk-vadászokhoz is jó képet kellett vágnia.

Zsoldos Bálint
Zsoldos Bálint

 Ilyesféle viszontagságok a jubileumi évad fellépőit, Balog Józsefet, Érdi Tamást, Farkas Gábort és Zsoldos Bálintot szerencsére nem fenyegetik. Az ő feladatuk már „csak" az, hogy a zongora úttörőinek életművéhez való viszonyukat definiálják egy életen át - a közönség legnagyobb megelégedésére.

Liszt és a zongora a Magyar Telekommal
2010. szeptember 21. 19:00
„Chopin és Liszt" - Érdi Tamás zongoraestje
Fesztivál Színház

Chopin: Fantaisie-Impromptu, op. 66; e-moll noktürn, op. 72 No. 1; g-moll ballada, op. 23; Barcarola, op. 60; Asz-dúr polonéz, op. 53
Liszt: Funérailles; Desz-dúr consolation; A Villa d'Este szökőkútjai; I. Mefisztó-keringő

  

2010. október 4. 19:00
Fesztivál Színház
„Liszt és az átiratok" - Balog József, Farkas Gábor és Zsoldos Bálint zongoraestje

  

Gounod-Liszt: Faust-keringő
Chopin-Liszt: Meine Freude
Schubert-Liszt: Ständchen
Verdi-Liszt: Rigoletto-parafrázis

Km.: Balog József (zongora)

Schubert-Liszt: Der Jäger; Die böse Farbe
Wagner-Lisz : Trisztán és Izolda - Izolda szerelmi halála; Réminiscences de Don Juan

Km.: Farkas Gábor (zongora)

Bellini-Liszt: Réminiscences de Norma
Csajkovszkij-Liszt: Polonéz
Schumann-Liszt: Widmung
Km.: Zsoldos Bálint (zongora)

 

www.mupa.hu