Etelka, Aletta

Kilencedik – örömóda nélkül

2010.12.01. 07:39

Programkereső

Joszip Visszarionovics Dzsugasvili, a nagy Szovjetunió hőn szeretett „acélos” Vezére, Sztálin elvtárs a maga módján kétségkívül szerette a zenét. Állítólag halálának napján is Mozart-zongoraversenyt hallgatott.

A külön neki, egyetlen példányban készített felvételt - Marija Jugyina szójójával - ott találták lemezjátszóján azok, akik 1953 márciusának nevezetes napján, 5-én rányitottak. Meglehet, persze, ez csak legenda. Az azonban biztos, hogy vigyázó szemét rávetette a szovjet zenei életre. Ez, enyhén szólva, nem tett minden muzsikust és zeneszerzőt boldoggá. Dmitrij Sosztakovics például egy arhangelszki turnéján reggel a hosszas sorállás árán megvett Pravdából értesülhetett róla, hogy kegyvesztett lett: Kisvárosi Lady Macbeth című operája (amely hónapok, sőt évek óta sikerrel ment nemcsak hazájának színházaiban, de külföldön is) nem nyerte el a legfőbb zenei szaktekintély tetszését. Mindez 1936-ban történt. A gyenge fizikumú, szemüveges, harmincesztendős szerzőt az első pillanatban szinte halálfélelem fogta el. Megtántorodott, még hallotta, amint egy járókelő megjegyzi: „na, te is jó korán beszívtál, barátocskám". Mit volt mit tenni, megpróbálta kiengesztelni minden oroszok és csatolt népek Atyját. Úgy tűnt, ez az ötödik szimfóniával sikerült is. Minden esetre nem jött érte éjjel a nagy fekete autó, sőt, pár esztendő múlva, mint a szovjet zeneművészet első számú követét, még az Egyesült Államokba is elküldték. 

1945-ben azonban ismét végzetes hibát követett el. Megírta a kilencedik szimfóniát. Részben elvetve korábbi vázlatait a Nagy Győzelem után fejezte be. Szórakoztató, populáris muzsikát alkotott. Vidám, játékos első tétele barokk concertók vitalitását, korai Haydn-szimfóniák mulatságosan ravasz egyszerűségét idézi. Akár bábszínházi előadások kísérőzenéje is lehetne. A második tétel sem hatol mélyebb érzelmi rétegekbe. Dallamos, kedves, tempójelzése moderato (mérsékelt), csak a közepén válik a kontraszt kedvéért picit sötétebbé. A harmadik-negyedik és ötödik a partitúra utasítása szerint attaca, azaz egyvégtében játszandó. Sziporkázóan szellemes, virtuóz, presto tempójú Scherzót követ rövid, alig három percnyi lírai pihenő, majd aránylag lassan, szinte tétován kezdődő, végül boldog össztánccá alakuló finálé. 

Elmondhatatlanul sokat szenvedett családok Leningrádban, Moszkvában, Kijevben vagy a távoli Vlagyivosztokban, örüljetek, véget ért a sokesztendős rémálom - ezt sugallja Sosztakovics zenéje. A leningrádi premieren a közönség megismételtette a három utolsó tételt. Megértették az üzenetet. Sajnos Sztálin elvtárs is megértette. Azt, nevezetesen, hogy az új opusz csak az egyszerű nép örömét hirdeti, nem az ő hatalmas diadalát. Kórust várt, dicsőítő szöveggel, a beethovenit is felülmúló örömódával.  Egyáltalán: mi az, hogy egy szovjet kilencedikben nincs kórus? (Zeneileg művelt volt, mint fentebb jeleztük). A vékony, okulárés, immár kevésbé fiatal komponista ismét megismerhette a rettegést az éjjeli csengőszótól. Tény: nem került Gulagra. De amikor 1948 őszén a nagy kongresszuson a kultúráért felelős Zsdanov elvtárs a szovjet pártbürokraták akadozó modorában felolvasta a nyugati burzsoá befolyás alatt álló muzsikusok - vagyis a „rosszak" -  nevét, magától értetődően az övé is elhangzott. Igyekezett, ahogy tudott. Canossát járt, egyebek közt szörnyű dicsőítő kantátát írt. És sikerült elkerülnie azt a végzetet, hogy a kilencedik legyen az utolsó alkotása műfajban, mint Beethoven óta oly sokaknak. (Schubert, Dvořák, Bruckner, Mahler, Glazunov, Vaughan-Williams tartozik e különös névsorba.) 

Mihail Pletnyov
Mihail Pletnyov

Sőt, az 1953-ban a befejezett tizedikben megírhatta az egykori Vezér zenei portréját is - bár azt, hogy a hihetetlenül nyers, szinte durva második tétel alapjában véve erről szól, csak élete vége felé merte elárulni, s akkor is azzal a feltétellel, hogy a vallomás csak halála után válhat szélesebb körben ismertté. Benne maradt a gyanakvás és félelem a kedélyes-kopasz Nyikita Hruscsov és a bozontos szemöldökű Leonyid Brezsnyev országlása alatt is. 

A nálunk sajnálatosan ritkán hallható Sosztakovics-opusz előtt, az Orosz Nemzeti Zenekar december 15-i hangversenyének első félidejében előbb Dvořák szláv táncaiból vezényel hármat Mihail Pletnyov: az op. 46-os sorozatból való F-dúrt, g-mollt és e-mollt, majd Csajkovszkij D-dúr hegedűversenye következik, Gidon Kremer szólójával. A háromtételes kompozíció felépítése hagyományosnak mondható, bár az kétségkívül szokatlan, hogy első tételének zenekari bevezetése lágy, lírai melódiával indul (a kezdőtaktusokban ráadásul csak egy szólamban). A szólista rögtön kadenciával mutatkozik be, második kadenciáját pedig nem a szonátaforma visszatérő része végén, hanem a repríz előtt játssza. Kadenciaszerű taktusok kezdik a rendkívül virtuóz, népies dallamokban gazdag finalét is. Az eredetileg komponált középső tételt Csajkovszkij még a premier előtt egyszerűbb, három részes g-moll canzonettára cserélte. Ahogy mecénásának, Otto Meck mérnök özvegyének, Nagyezsda asszonynak írta, azért, mert „jobban megy a két nagyon bonyolult saroktételhez". 

Immár generációk óta Csajkovszkij műve a legnépszerűbb hegedűkoncertek közé tartozik. Minden magára valamit is adó, nemzetközi szólistakarrierben reménykedő hegedűművész kötelességének tartja megtanulni. Pedig a kezdet igencsak baljósnak tűnhetett a komponista számára. A nagy tekintélyű, veszprémi származású, de élete nagy részét a cári Oroszországban töltő Auer Lipót nemhogy nem vállalta a mű bemutatását, azt játszhatatlannak ítélte és növendékeit is eltanácsolta tőle. Végül Alexander Brodszkij szólójával hangzott el először a darab Bécsben, 1879-ben. Eduard Hanslick irgalmatlan kritikát fogalmazott róla. Egyebek közt ezt írta: „Csajkovszkij példája szerint létezik olyan zene, amelynek hallatára az ember bűzt hall!" A híres-hírhedt kritikust úgy tűnik ez esetben alaposan cserben hagyta a zenei orra.

A MAGYAR TELEKOM TÁMOGATÁSÁVAL

Gidon Kremer és az Orosz Nemzeti Zenekar

2010. december 15. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Gidon Kremer (hegedű)
Vez.: Mihail Pletnyov  

Dvořak: Három szláv tánc (F-dúr, op. 46, No. 4; g-moll, op. 46, No. 8; e-moll, op. 46, No. 2)
Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35
Sosztakovics: IX. (Esz-dúr) szimfónia, op. 70