Zsuzsanna

Bubnó Tamás: „Legnagyobb egyházzenei komponistánkról van szó”

2011.05.08. 17:00

Programkereső

Május első vasárnapján vette kezdetét a Liszt-év egyházzenei sorozata. A művekről, megszóltatásuk sajátosságairól és Liszt egyházi muzsikájáról Bubnó Tamást, a sorozat művészeti vezetőjét kérdeztük.

- Az elmúlt években egy világi és egy egyházi kórusműveket tartalmazó Liszt-lemezt is megjelentettek az irányítása alatt működő Szent Efrém Férfikarral. Hogyan fordult a figyelme Liszt egyházi kórusmuzsikája felé, és milyen tapasztalatokat szereztetek?

- Érdekes módon engem a bizánci zenekultúra egyre behatóbb megismerése vezetett el Liszthez. Első lemezünkre Boksay János (1874-1940) kárpátaljai görögkatolikus pap-zeneszerző liturgiáját vettük föl - ezért alakult meg a Szent Efrém Férfikar. Nagyon furcsa volt, hogy ez az ember honnan tudhatta, honnan sajátíthatta el azt a fajta kitűnő férfikari felrakásmódot, amellyel még az helyenként sablonos és nem elég invenciózus tételek is átütően szóltak - ha figyelmesen és odaadóan énekeltük őket. A CD megjelenése után felhívott egy azóta elhunyt kárpátaljai zenetanár kolléga, hogy ismerem-e Liszt egyetlen szláv nyelvű motettáját. Nem ismertem. Következő CD-nken már rögzítettük, azóta is sokszor előadjuk (Slavimo slavno, slaveni), s ennek kapcsán eljutottam a verziókkal együtt mintegy 60 férfikari művet komponált Liszt Ferenchez, akit erről az oldaláról csak felületesen ismertem. Ekkor merült fel az összkiadás gondolata, melyből eddig két lemez jelent meg, a másodikon a Szekszárdi mise - liturgikus formában, motettákkal ékesítve. Bár jelen pillanatban nem látok kedvező jeleket a sorozat folytatására, remélem, hogy eljön majd annak is az ideje. Addig is itthon és külföldön (idén a világ 8 országában) műsorunkon vannak a Liszt-férfikarok, s fő irányvonalunk, a bizánci rítusú zene mellett szeretnénk a nagy egyházzenészünk eme oldalát is megmutatni, mert érdemes, s mert nem ismerik. Úgy gondolom, hogy rengeteget fejlődött az együttes az elmúlt három évben, amióta ezeket a néha szélsőségesen nehéz technikai és zenei kihívásokat tartalmazó liszti stúdiumokat végezzük. Ugyanolyan mély hittel és önbizalommal teli odaadást követel, mint a bizánci rítusú zene, csak százszor nehezebb megvalósítani.

- Miért éppen ezek a művek szerepelnek a Musica Sacra sorozatban?

- A cél ugyanaz volt, mint két éve a Haydn-év esetében: szólaljon meg Liszt összes misekompozíciója, tridenti, azaz régi római rítusú szentmisébe illesztve. Nagyon örülök, hogy a terv csorbítatlanul megvalósulni látszik, hiszen ahogy 2009-ben csak Budapesten hangzott föl az összes Haydn mise tridenti liturgiában, úgy idén is csak mi gondoltunk erre a világon, legalábbis végigböngészve a Liszt év kapcsán gazdagon, sokszor túlburjánzóan megvalósuló programokat és sorozatokat, sehol nem láttam nyomát a Liszt esetében autentikus miseformában való megszólaltatásnak. Azt hiszem, a programok összeállítói úgy gondolták, hogy a mai szekularizált világ ezt már nem igényli. Véleményem szerint ez teljesen téves látásmód, Liszt esetében pedig különösen. Operát is játszanak hangversenyelőadásban, remek zenei élményeket szerezve a hallgatóságnak, ám talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy azért a színpadi megvalósítás az igazi. Ugyanez a véleményem a hangversenyszerű mise-előadásokról.

- A korábbi tervek szerint az oratóriumok is megszólaltak volna, ám a végleges programból hiányoznak. Miért?

- Talán túl grandiózus - Liszt habitusához persze nagyon is illő - terv volt, hogy hangozzék föl a Liszt-év Musica Sacra sorozatában az összes szakrális mű, amit a mester alkotott. Mégiscsak legnagyobb egyházzenei komponistánkról van szó... Sajnos most nem állt rendelkezésre ehhez a megfelelő anyagi háttér. De nem baj, legalább lesz ok a sorozatot folytatni!

- Két esetben is „ugyanaz" a mise hangzik majd el, igaz, eltérő változatban.

- Csak egy mise esetében beszélhetünk tényleges változatról, ez pedig a Missa solennis, közismert nevén az Esztergomi mise 1855-ös és 1857-58-as verziója. Előbbi az esztergomi bazilika felszentelésére készült, a két évvel későbbi verzió pedig a vatikáni előadás megvalósíthatósága miatt íródott. Liszt utolsó misekompozíciója (Szekszárdi mise, 1869) azonban jelentősen más helyenként, mint az első (Missa quattor vocum ad aequales concinente organo, 1848). A zenei anyag gerince és az apparátus (férfikar és orgona) ugyanaz, csak hát közben eltelt húsz év. 1850-ben egyik levelében azt írja, hogy első miséje komponálása közben folyton Palestrinára és Rómára gondolt. 1869-ben már az időközben megszületett 4 Liszt-misére is gondolhatott, s még nyilván annyi más zenei benyomásra, élményre...

- A liturgikus környezet tehát autentikus, de lehet-e korhű előadásmódról is beszélni? Tudjuk-e például, hogy a német anyanyelvű, franciául író-olvasó, Rómában hosszú hónapokat töltő, de a mise és a zsolozsma szövegét latinul mondó Liszt vajon németesen vagy olaszosan ejtette a latin szavakat?

- Ennek szerintem semmi jelentősége nincs. Konkrét utasítást ez ügyben nem ismerek tőle, ezért csak a saját véleményemet fogalmazhatom meg: nyilván így is, úgy is elhangozhattak a latin szövegek. A liturgikus latin szövegek ejtése a középkortól kezdve eltérően alakult Európa különböző népeinek egyházi gyakorlatában. Én hajlandó (és képes) vagyok németesen, olaszosan, franciásan, vagy akár angolosan kimondani a mise, vagy más motetták szövegeit. Minthogy azonban magyar vagyok, ha más utasítást nem kapok, a mi hagyományunk szerinti kiejtést éneklem boldogan: agnusz, céli, excelszisz - s örömmel hallgatom egy-egy jó nyugati előadásban az annyusz, cséli, eccselzisz szavakat - ha zeneileg kedvemre való a megvalósítás.

- Liszt célja nem kevesebb volt, mint hogy megreformálja korának egyházzenéjét. Mit szeretett volna elérni?

- Erről beszéljen ő maga 1856. szeptember 16-i, Agnes Street-Klindworth-nek címzett levelében, amely az Esztergomi Mise bemutatója után íródott: „Egyrészt teljes tudatára ébredtem annak, hogy a feladat, amit a földön teljesítek, szerves része a nemzeti dicsőségnek. (Ebben az értelemben köszöntött engem Udine érseke a „gloria della Ungheria" címmel - ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ad libitum szerényen büszke vagy büszkén szerény legyek.) Másrészt komoly pozíciót szereztem magamnak, mint vallásos és katolikus zeneszerző. Nos, ez a művészetnek egy határtalan területe, melynek művelésére elevenen érzem magamban az elhivatottságot.(...) Tény az, és ezt úgy hiszem jó lelkiismerettel és teljes szerénységgel mondhatom, hogy az általam ismert zeneszerzők között senkiben sem él az egyházi zene olyan erős és mély érzése, mint az Ön igen alázatos szolgájában. Ráadásul régi és újabb tanulmányaim Palestrinától, Lassustól, Bachig és Beethovenig, akik a katolikus művészet csúcsai, nagy segítséget jelentenek számomra, és szilárdan bízom benne, hogy 3-4 éven belül teljesen birtokba veszem az egyházi zene szellemi birodalmát, melyet mintegy húsz éve csak tucat-középszerűségek foglalnak el, akik valójában nem mulasztják majd el szememre vetni, hogy nem egyházi zenét csinálok - ami igaz is volna, ha az ő ócska és haszontalan munkáik annak számíthatnának. Itt is, mint másutt, arról van szó, hogy az „alapokig kell visszamenni", mint Lacordaire - (Lacordaire atya korának nagy francia dominikánus szónoka volt) - mondja, és el kell hatolni ezekhez az eleven forrásokhoz, melyek az örök életig szöknek fel."

- Az idézett levélben a nemzeti dicsőséget említi Liszt. Felbukkannak egyházi muzsikájában is magyar(os) zenei színek?

- A Szekszárdi mise például nem magyaros, hanem 19. századi kortárs magyar mű, amely méltán tartozik az akkori európai egyházi zeneszerzés élvonalába. Igen, vannak benne magyar színek, motívumok és skálák, de nem öncélúan, vagy agresszív módon. Építészeti párhuzamot vonva: mintha egy középkori román templom volna, amely történetesen Magyarországon húzatott fel Isten dicsőségére.

- Weimari - grandiózus -, és a kései - expresszív - korszakában egyaránt írt Liszt liturgikus ihletésű műveket. Beszélhetünk-e egyházzenéje esetében egységes stílusról, vagy zongoramuzsikájához hasonlóan sokarcú Liszt vallásos zenéje?

- Amennyire meg tudom ítélni, nemcsak szóban, hanem zenei életművében, kompozíciós technikájában és melodikailag is próbált a már említett Lacordaire-i módon „az alapokhoz visszamenni". A Gondviselés megadta neki azt a bölcsességet, hogy előbb tanulmányozzon sok egyházzenét - mégpedig a legjavát - s csak utána kezdje el írni a saját egyházzenei életművét. Nem mondanám sokarcúnak stílusát e tekintetben, inkább úgy vélem, hogy a fiatal, nemes és energikus arcél, amely talán sokakat bosszantott kihívó és gyakran pátoszos, ám mégis megkérdőjelezhetetlen zsenialitást hordozó viselőjével egyetemben, szépen és értelmesen, s ami nagyon fontos: élő hitben - megöregedett. S ekkor már a belső szépség vetült ki a törődött és fáradt arcra. Egyházzenei arca, stílusa mindvégig a mély hitének a kivetülése maradt, s ez összeköti a korai misét a Via Crucissal.

- Mennyire voltak és lesznek köztudatban Liszt egyházzenei művei, amikor nem rendeznek nagyszabású évfordulós sorozatokat?

- Nagyon csekély volt a merítés a teljes egyházzenei oeuvre-t tekintve az elmúlt 100 évben. A Missa choralis-t persze gyakran éneklik (joggal, mert nagyszerű mise), s a két nagy oratórium is el-elhangzik, s az utóbbi évtizedekben a Via Crucis is többször megszólal, főleg a nagyböjti időszakban. Az orgonára írt művek elsősorban Virágh András jóvoltából rendszeresen hallhatók (idén is eljátssza az összes orgonára írt kompozíciót), és más magyar orgonisták is rendszeresen játszanak Lisztet. Ez tehát a jobbik és szebbik oldala a liszti örökség gondozásának. Ugyanakkor számos mű, melynek ma is a pódiumon lenne a helye, nem hallható. Reménykedem, hogy a Liszt Év után nem tűnnek el a játszottak, s előkerülnek a még nem, vagy alig játszottak. Én legalábbis azon leszek.

Kattintson a képre, és tekintse meg a május 1-i mise fotóit!