Fülöp, Evelin

Mitsuko Uchida: Pertuban Mozarttal

2011.05.21. 07:56

Programkereső

Vannak művészek, akik ha csendben vannak, akkor is beszédesek. Vannak olyan előadók, akik hosszú, hosszú évtizedekig keresik, kutatják a végső választ a zenei kérdéseikre és soha nem adják fel. Mitsuko Uchida közéjük tartozik. A japán származású zongoraművész noha (szinte) mindent tud Mozartról, azt mondja, még van mit tanulnia tőle és róla.
Mitsuko Uchida
Mitsuko Uchida

- Mindig is így úgy gondoltam, hogy a zenei megfejtésekhez az előadóművésznek mesterdetektívvé kell válnia. Egyfajta korhű helyszínelőként visszamegy a kezdetekhez, tanulmányozza az eredeti kéziratokat, kottákat és végül eldönti, hogy melyik változat mondja el számára az igazat. A lemezfelvételeit hallgatva Ön egy majdnem tévedhetetlen Miss Marple. 

- Így még sosem gondoltam a hivatásomra, de igaza lehet (nevet). Az időm jelentős részében ugyanis valóban ezt teszem, zenei detektívként próbálom megfejteni a hajdani és a kortárs szerzők műveit. Vicces, mert sokáig tartotta magát például az a tévhit, hogy Mozart sosem javított az eredeti kéziraton. Ezen ma már nevetnünk kell, mert ez nem igaz, igenis korrigált, persze nem olyan sokat, mint mondjuk Beethoven, de helyenként átírta a kottát, így aztán elég könnyen félreolvashatja az ember. Schubertről pedig ne is beszéljünk! Ő például sosem nézte meg, hogy mit írt le korábban, így amikor az ismétléseknél hiányzik egy-egy hang, az bizony kemény fejtörést okoz az előadónak. Ilyen esetekben az ösztöneinkre kell hagyatkoznunk, hogy mit fogadunk el végső megoldásnak, mert az igazságot magával vitte a szerző. Beethoven esetében egészen biztos, hogy intellektuálisan kell azonosulni vele, máskülönben képtelenség megfejteni a zenei mondanivalóját. Úgyhogy ez valóban egy kimerítő detektívmunka, ahol a szerző sok esetben nem könnyen meséli el, hogy ki a gyilkos, de sok kulcsot ad a rejtélyek megfejtéséhez. 

- A zenei affinitás és az áldozatos kutatómunka mellett az sem mellékes, hogy az előadóművész mennyire tud intellektuálisan és érzelmileg azonosulni egy-egy szerzővel. Számomra úgy tűnik, hogy az elmúlt évtizedekben mások mellett Mozart, Beethoven és Schubert elárulta Önnek a legféltettebb titkokat. 

- Erre csak ők tudják a választ, de törekszem minél jobban megismerni őket. Minden szerzőnek van egy saját belső csendje, amit meg kell hallanom. Számomra Mozart hangja az életigenlésé. Ő az a figura, aki folyamatosan szerelembe esik, majd szomorkodik a kedvese elvesztésén, de a következő pillanatban már el is felejti, hogy miért is volt bánatos, hiszen újra szerelmes és minden taktusában folyamatosan, ujjongva ünnepli az életet. Azért azt se feledjük, hogy mindeközben hihetetlenül gyerekesen - mondjuk ki: hülyén - viselkedik. Mozart világa így épül fel, egyszerre benne van minden emberi gyarlóság és szépség, ami számomra hihetetlenül megindító.

Beethoven világa kőkemény, a sors maga testesül meg a zenéjében. Annyira erős személyiség, hogy az embernek olyan érzése támad, ez a férfi még a természetet is képes (volt) maga alá gyűrni. Bach számára pedig ott volt Isten, így neki megadatott, hogy a teljességet tudja megkomponálni. 

... és akkor jön Schubert... Az ő belső csendjéről órákig tudnék mesélni. Abban biztos vagyok, hogy Franz Schubert nem Istenre tekintett, hanem folyamatosan elvágyódott, patetikusan szólva már életében megjárta a saját halálútját. Az utolsó szonátáiban az élet szenvedéseit és örömeit egyszerre meséli el. Ezekben a művekben a szomorúság és vidámság váltják egymást, majd pedig zárásként megmutatja nekünk a szembenézést az elmúlással.

Végeredményben ő az, aki fogja a kezünket, amikor meghalunk. Az én értelmezésemben tehát Schubert zenéjében az élet és halál egyszerre, egy időpillanatban jelenik meg. Mozart élt és ez minden taktusában benne van. Beethoven, pedig...  

- ... gyötrődött.

- Igen, és ezért is mosolygok ennyire, mert ugyanakkor elképesztően optimista is volt: mindenben képes volt meglátni a fényt és ezt a zenéje is visszatükrözi.   

- Ön, aki ha jól értem, pertuban van Mozarttal, társalkodónője Beethovennek és meghitt barátságot ápol Schuberttel, a kortárs szerzők közül kit szólít a keresztnevén? 

- Bár sajnos nem tegeződünk, de elsőként Bartók Bélát említeném, aki mindent, egész egyszerűen mindent tudott a zene lélektanáról. Ott van Schönberg vagy Debussy, és ugye Messiaen (nagy sóhaj) vagy Boulez. Istenem, mekkora zenei nagyságok! Stravinskyról nem is beszélve! Önöknek persze van egy Kodály Zoltánuk is, de vitán felül áll, hogy Bartók mellett mindenki elhalványul. Elárulom, hogy Bartók Béla mindentudó zenéjét valahányszor hallom, mélyen megrendít. Aki az ő zenéjét megismeri, már csak egy lépésnyire van attól, hogy értse és szeresse Kurtág György darabjait, nélküle pedig nincs 20. századi zene.  

- Mi lesz a folytatásban? Újabb lemez, zenei helyszínelés vagy egy újabb 20. századi szerzővel köt mélyebb ismeretséget? 

- Szinte biztos, hogy bővíteni szeretném a repertoáromat Kurtág- és Boulez-darabokkal. Ezek azonban még csak tervek. Az sem kizárt, hogy Beethoven és én tovább mélyítjük a sokéves zenei viszonyunkat és megígértem magamnak, hogy Mozartot és Schubertet sem hanyagolom majd el. Akivel viszont most a legintenzívebben foglalkozom az Schumann, és majdnem elfelejtettem, Chopin is szép lassan visszatér hozzám. Azt azonban Ön is nagyon jól tudja, hogy egyszerre nem lehet mindent akarni, így majd el kell döntenem, hogy ki marad a végén. Még nem tudom a választ, mert ott van még Brahms is, meg Debussy, no meg Ravel, és ráadásként Messiaen....  Látja, nehéz a döntés, de majd elválik, hogy mi sül ki ebből. 

- Csak irigyelni tudjuk Önt, hiszen több mint egy tucat csodálatos férfi van folyamatosan jelen az életében, akik még csak nem is féltékenyek egymásra.  

- Fantasztikus, nem? És a sor még bővíthető...