Etelka, Aletta

Opera a Múzeumban

2011.07.04. 07:35

Programkereső

Néhány méterre a bécsi Operaháztól, a kiállítás-látogató turisták jól ismert zarándokhelye, az Albertina szomszédságában bújik meg a Staatsoper mindössze hat éve létrehozott múzeuma. A bejárathoz vezető utat nem könnyű megtalálni, hiszen az egy bérház udvarán vezet keresztül, a végeredmény viszont megéri a fáradtságot.

A hangulatos, az alapterületét tekintve nem túl nagy, így viszonylag gyorsan bejárható múzeum nem kevesebbre vállalkozik, mint arra, hogy az alapítástól kezdve a mai napig elmesélje és bemutassa a Staatsoper történetét. A gazdag anyag, a sok-sok különleges ereklye, és nem utolsó sorban a helység ötletes kialakítása megteszi a magáét. Meleg színek és fények mellett, mintegy másfél óra alatt lehet végigkísérni az elmúlt száznegyvenkét év történetét, amelynek a kezdete nem volt túl bíztató. A Ringen épülő színházat ugyanis a bécsiek részéről rengeteg elmarasztaló kritika érte, és amikor egy alkalommal "az építészet Königgrätzének" nevezték - utalva az osztrákok számára csúfos vereséggel végződő csatára - az épület egyik tervezője, Eduard van der Nüll öngyilkos lett. Társával, August Sicard von Sicardsburggal néhány héttel később egy szívroham végzett, így egyikük sem érhette meg az Operaház megnyitását. Az első előadást 1869. május 15-én tartották, a műsoron Mozart Don Giovanni című operája szerepelt. A siker láttán a bécsiek is megbocsájtóbbnak mutatkoztak, és egyre szívélyesebben viszonyultak az Operaházhoz, amely akkor még Hofoper, vagyis Udvari Opera néven működött. Ettől a naptól kezdve követhetjük végig a kiállításon a bécsi Opera történetét, mégpedig a legendás igazgatók, énekesek, karmesterek és táncosok nevével összekapcsolható előadások ereklyéi révén. 

Amint a látogató elindul a kiállításon, viszonylag gyorsan halad el az első évek relikviái mellett, mert az óriási Mahler portré vonzza a szemét, szeretne minél előbb odaérni. A "Mahler-részleg" külön kis birodalom a múzeumon belül, ez talán a kiállítás legszebb és leggazdagabb része. Plakátok, fotók, partitúrák és színpadi látványtervek sokasága adja vissza a máig aranykornak tartott, 1897 és 1907 közötti időszakot, vagyis azt a tíz évet, amikor Gustav Mahler ült a bécsi opera igazgatói székében. Akadnak személyes jellegű dokumentumok is - például az Auenbruggergasse-i ház fényképe, ahol annak idején a zeneszerző-igazgató a családjával együtt lakott, vagy Alma Mahler saját kezűleg készített alaprajza a lakásról - de az operai munkához kapcsolódó ereklyékből persze jóval többet találunk. Üveg alatt ott vannak a Carmen, a Figaro házassága, és a Trisztán eredeti partitúrái Mahler megjegyzéseivel - ez utóbbi operát harminchétszer dirigálta. A tárlók melletti, nagyméretű fotókon az aranykor sztárjait látjuk, azokat az énekeseket, akiket az igazgató hozott az operába. Köztudott ugyanis, hogy a csupán szép hanggal és virtuóz technikával rendelkező társulati tagoktól azonnal megvált - még akkor is, ha azok történetesen a közönség kedvencei voltak - és a helyükre fajsúlyos egyéniségű, színészként is hiteles személyiségeket keresett. Ilyen volt például Leo Slezak, akiből a korszak kiemelkedő Lohengrinje lett, vagy a Fidelio Leonórájaként hírnevet szerzett Lucy Veidt. A Fidelio próbái közben hangzott el egyébként Mahler híres mondata, amit állítólag az akkori kórusigazgatónak szánt: "Amit ti, színháziak tradíciónak neveztek, nem más, mint kényelmesség és hanyagság". Sok minden más mellett a színpadképben is óriási újítások jelentek meg az aranykorban, hála a Mahler által szerződtetett festőművésznek, a szecesszió egyik alapítójának, Alfred Rollernek. Roller sokkal több volt, mint díszlet-, és jelmeztervező, látványötletei, világítástechnikája, amelyeket a kiállított terveken látunk, korszakalkotóak. Az 1905-ös Don Giovanni előadás eltolható, többfunkciós, a gyors jelenetváltást elősegítő díszletelemei, az úgynevezett "Don Giovanni-tornyok", ma is hatásosak. 

A Mahler-érát elhagyva megyünk tovább a bécsi Opera történetében, a nevek az idővel nem lesznek kevésbé fajsúlyosak: Richard Strauss, Bruno Walter, Hans Richter, és az igen megosztó ozemélyiségű, a Staatsoperben művészeti vezetőként is megismert Herbert von Karajan. Az egyik tárló Leonard Bernsteint idézi, aki 1966-ban a Falstaffot vezényelve   debütált Bécsben. Bernstein később is visszatért, dirigálta a Rózsalovagot, a Fideliót, 1986-ban pedig A quiet place című saját operáját is elhozta Bécsbe. 

A múzeum balett-szekciója is igen gazdag, itt ráadásul nemcsak nézelődni, de játszani is lehet. A tükrök elé felszerelt balett-rúdnál, a padlóra festett lbnyomokba beállva a látogatók kipróbálhatják a különböző pozíciókat, bár erre csak a vállalkozóbb szelleműek szánják rá magukat. A kiállítási anyagok között ott vannak a híres Don Quixote balettelőadás relikviái is, amelynek eredeti koreográfiáját 1966-ban Rudolf Nurejev dolgozta át a Bécsi Staatsoper számára, ezt a változatot egyébként ma is játsszák. És innen már látszik egy másik orosz származású sztár, Anna Netrebko óriási fotója, ami arra figyelmeztet, hogy ma már nem elegendőek a Mahler által megkövetelt énekesi kvalitások. A remek hang, a tehetség, a színészi véna, a karizma, a kemény munka és a szerencse mellett a fizikai szépség is fontos tényező lett a pályán.