Valér

Hősies kaland

2012.04.28. 11:07

Programkereső

A MÁV Szimfonikusok április 25-i hangversenyének műsora egyértelműen ilyesmit ígért. Strauss Don Juanját (op. 20), Rahmanyinov 2. zongoraversenyét (c-moll, op. 18) és Beethoven 5. szimfóniáját (c-moll, op. 67), csupa heroikus és merész szerkesztésű alkotásból összefűzött, nagyszabású, ugyanakkor rafináltan rétegzett, változatos értelmi és érzelmi reakciókat ébresztő programot. Ami azt illeti, a hősies kaland voltaképpen meg is valósult az este folyamán, jóllehet nem egészen az előzetes várakozásoknak megfelelő értelemben.

A Don Juan nagyvonalú impertinenciájától Rahmanyinov melankolikus drámaiságán át Beethoven híres megváltás-szerkezetéig emelkedő koncert íve, sajnos, nemhogy nem emelkedett, de hol stagnált, hol süllyedt az egyes művek előadása során. Pedig a zenekarban rejlő lehetőségek sokkal meggyőzőbb produkciót is eredményezhettek volna, amennyiben olyan karmesterrel lépnek pódiumra, aki következetesen és szigorú figyelemmel ügyel a játék technikai részleteire. Irwin Hoffman személyében azonban az együttesnek éppen ezt a személyt kellett a legfájóbban nélkülöznie. Hoffmannak ugyanis nem sikerült valódi, működőképes kommunikációs viszonyt kialakítania a zenészeivel. Pálca nélküli mozdulatainak nehezen kiszámítható ideje rendre pontatlan (szerencsés esetben csak duplán, máskor sokszorosan elcsúszott) belépéseket eredményezett, és miközben engedte, hogy az első emeletről lenéző koncertlátogató valósággal tengeribeteggé váljon az időnként igencsak szeszélyes egyediséggel hullámzó vonások láttán, a kompozíciókról alkotott interpretációs elképzeléseiről jószerével semmit nem árult el. Noha a zenekar ennek ellenére is erőteljesen és szép fénnyel szólt a Bartók-terem kidolgozott akusztikai viszonyai között (néhány rézfúvós gikszertől és a vonóskar időről időre jelentkező, enyhe sápadtságától eltekintve), az előadásról egyéb pozitívumot aligha lehetett elmondani.

Irwin Hoffmann
Irwin Hoffmann

Strauss színgazdag ötletektől nyüzsgő, kirobbanóan életteli szimfonikus költeményét Irwin lendülettelenül, lényegében kizárólag hosszú rutinjára támaszkodva vezényelte végig, anélkül, hogy akár egyetlen fricskának is megkísérelt volna egyedi, valódi karaktert adni. Az energikus, szemtelenül professzionálisan megtervezett, fantasztikus zenei szövet kényszerű, kissé lusta feszengésbe fulladt, épp csak egy árnyalattal mutatva több élénkséget, mint Beethoven ötödikje, amelynek merész szerkezeti koncepcióját, egykori meghökkentően hatásos és friss bátorságát a dirigens meg sem próbálta újrateremteni. Hagyta, hogy a korán szimbólummá nemesedett szimfóniát a megszokás merevsége bénítsa le, míg az unalomig ismert paneleket végképp be nem fedi a jólnevelt jellegtelenség vastag pora.

A legnehezebb pillanatokat mégis a zongoraverseny tartogatta a művészek és a közönség számára egyaránt. Egyrészt azért, mert a szólista, az Egyesült Államokban végzett kínai Xiayin Wang a komoly állóképességet igénylő Rahmanyinov-koncert elvárásainak messze nem tudott maradéktalanul megfelelni. Bár néhány alkalommal éppen játékának pregnánsan hangsúlyozott ritmikussága mentette meg a művet a végső széthullástól, legkésőbb a harmadik tételre tagadhatatlanná vált, hogy vesztésre áll a szólam anyagával való küzdelemben. Míg azonban ő maga éppen eléggé izmosan iskolázott volt ahhoz, hogy hidegvérrel tegye túl magát a kimaradt részleteken, a zenekari szólamok, amelyeket a másik két kompozíciót fejből, a versenyművet azonban a partitúra védelméből irányító, illetve jószerével inkább csak ütemező Hoffman jószerével teljesen magukra hagyott, ha lehet, még ingatagabb lábakon álltak. Így, mivel a figyelemre méltó szimfonikus apparátus jelenléte csak a zongora hangjának elnyomására volt elég tuttik esetén, arra azonban a legkevésbé sem, hogy dús melódiáinak remélt magabiztosságával leplezze a szólóhangszer botladozásait, a kompozíció olyan nehézkesen, bizonytalanul, csapongva és darabosan haladt előre, hogy annak követéséhez egy kalandtúra teljes túlélőfelszerelésére szükség lett volna.

Xiayin Wang
Xiayin Wang