Etelka, Aletta

Utak a zenéhez - interjú Anne-Sophie Mutterrel

2012.05.27. 07:05

Programkereső

A legkülönbözőbb események határozták meg Anne-Sophie Mutter útját: szerencsés találkozások, gyerekszülés, könyvek. Ezekről is beszélgettünk a művésznővel.

Tavaly ünnepelte színpadra lépésének harmincötödik évfordulóját, és úgy tűnik, napról napra több az energiája, hiszen a családi élet és a koncertezés mellett egy saját alapítványt is létrehozott. A hegedűművésznő májusban Budapesten ad koncertet (a tavalyi hangverseny kritikáját itt találják), és ezt megelőzően e-mailben válaszolt a Müpa Magazin kérdéseire.  

- Ön már a pályája elején együtt dolgozhatott Herbert von Karajannal. Hogyan történt az első személyes találkozás?  

- Erre a bizonyos napra, 1976. december 11-re mindig szívesen és hálával gondolok vissza. A Mester meghívott, hogy meghallgasson, és mi már előző este Berlinbe utaztunk a tanárnőmmel, Aida Stuckival. A csomagomban ott volt az egész repertoárom: egyebek közt Mozart és Mendelssohn hegedűversenyei, valamint Bach szólószonátái, és éppen ezek közül egyet, a Chaconne-t kérte Karajan 11-én reggel. Ettől kezdve tizenhárom évig, egészen a haláláig intenzív munkakapcsolat volt közöttünk. Melegszívű, majdhogynem félénk embert ismertem meg benne, egy egészen rendkívüli, szenvedélyes, és óriási kíváncsisággal megáldott egyéniséget. Azt a tudást és nyitottságot, amit tőle kaptam, próbálom továbbadni az ösztöndíjas növendékeimnek, szeretném, ha fennmaradna a folytonosság. 

Anne-Sophie Mutter
Anne-Sophie Mutter

- Mozart alakja, zenéje a kezdetek óta folyamatosan jelen van a pályáján. Mennyit változott az évek során az önben élő Mozart-kép? 

- Amikor kilenc évesen az első zenekari koncertemet adhattam, egyértelmű volt számomra, hogy Mozart-darabot választok - a K. 211-es D-dúr hegedűversenyt játszottam - tehát a hozzá fűződő kapcsolatom nem is lehetne személyesebb és erősebb. A későbbiekben is mindig intenzíven foglalkoztam Mozarttal, egyebek közt azért is, mert ő az a zeneszerző, aki a legnagyobb kincseket és talán a legtöbb darabot hagyta ránk, hegedűsökre. A tizenhat érett kori hegedű-zongora szonátáján néhány évvel ezelőtt, születésének 250. évfordulója kapcsán hosszan és zavartalanul dolgozhattam. Eközben ismertem meg benne azt a komponistát, aki rengeteget tett azért, hogy a hegedű önálló szólóhangszerré válhasson. Gondoljunk csak arra a fejlődésre, ami a szűk két év alatt keletkezett öt hegedűversenyében tetten érhető: a salzburgi udvarnál utódjaként szolgáló Antonio Brunettinek ajánlott, olaszos inspirációjú, ritornello formát használó B-dúr hegedűversenyt (K. 207), és a valamivel később született, ragyogó, és egészen egyedien megalkotott A-dúr hegedűversenyt (K. 219) - a maga Alla Turcájával - világok választják el egymástól! Utóbbi hegedűverseny kezdete egyébként a mai napig minden alkalommal ámulattal tölt el. Milyen zseniális, tökéletesen új zeneszerzői gondolat, hogy a gyors tétel elején a hegedű lassú tempóban szólal meg!  

- A klasszikusok mellett ön rengeteg kortárs darabot is játszik. Más ilyenkor a felkészülés menete?  

- Az első találkozás a darabbal - legyen az 18. századi, vagy éppen mai - mindig egyforma. Először ugyanis arról van szó, hogy magamévá tegyem a kottát. A felkészülés során soha nem hallgatok meg felvételeket és véleményeket, szeretném a műhöz vezető lehető legobjektívebb, ugyanakkor legszemélyesebb utat megtalálni. Amikor egy új darab ősbemutatójára készülök, természetesen sokat beszélgetek a szerzővel, és ez nagyon jó és inspiráló. Ezeknél a feladatoknál egyébként az is különösen izgalmas, hogy mivel érintetlen, szűz területre lépek, nem köt sem a tradíció tisztelete, sem a konvenciók elleni esetleges harc, így igazán személyes arculatot adhatok a darabnak.

- Ön saját tapasztalatból tudja, milyen nehézségekkel kell megküzdenie egy pályakezdő zenésznek. Ezekre az élményekre visszagondolva döntött úgy, hogy létrehoz egy saját alapítványt?

- Igen, hiszen tizenévesen én is átéltem azt az időszakot, amikor fogalmam sem volt arról, hogyan és miből vehetem majd meg az első komoly hangszeremet. Világszerte, és Németországban különösen, sok alapítvány működik, ami ezzel foglalkozik, ugyanakkor mindig is az volt a véleményem, hogy ha egy alapítványt muzsikus vezet, még pontosabban tudja, mire is van szüksége egy fiatal kollégának, így még hatékonyabban tud segíteni. 

- Hogyan működik az alapítvány a mindennapokban? 

- Az egyik kulcsszó nálunk a személyes ösztönzés. A fiatalok tőlem vesznek órákat, és együtt muzsikálunk a négy fal között épp úgy, mint a világ különböző koncertpódiumain. Saját kis zenekarommal, a Mutters Virtuosival az elmúlt év tavasza óta többször felléptünk barokk darabokkal, Mendelssohn-művekkel, tartottunk Rihm- és Penderecki-ősbemutatókat, és a repertoárt folyamatosan bővítjük. Az alapítvány munkájához tartozik még, hogy hangszereket szerzünk, ezenkívül új művekkel látjuk el a fiatal művészeket, hogy bővüljön a repertoár ismeretük. A bőgős Roman Patkolo esetében például - aki a legtehetségesebb vonós, akivel az elmúlt évtizedekben találkoztam - arról van szó, hogy bővítsük a nagybőgő, mint szólóhangszer számára írt repertoárt. Több művet is rendeltünk, egyebek közt egy kettősversenyt hegedűre és bőgőre André Previntől, szólódarabokat Wolfgang Rihmtől és Krzysztof Pendereckitől, és megbízást adtunk egy jövőre bemutatásra kerülő darabra is: a Ringtone variations című művet a szerző, Sebastian Currier Roman Patkoloval közösen fogja bemutatni. 

Michael Francis
Michael Francis

- Mire van szüksége ahhoz, hogy jól bírja a megterhelő hétköznapokat, vagyis mi az, amiből energiát merít?  

- Főleg olyan tevékenységekből, amelyek a színpadon kívüli muzsikuséletemmel függenek össze. Ilyen a munka az alapítványomban, de szívesen és odaadással veszek részt különböző jótékonysági projektekben is. Különben a természet az, amelynek nyugalma és tökéletes szépsége mélyen megérint és energiával tölt fel, és természetesen az az idő, amit a két gyerekemmel tölthetek. 

- Változott valamiben a zenéhez, a zenéléshez való viszonya, mióta gyerekei vannak?   

- A lányom születése, lassan huszonegy évvel ezelőtt, húsbavágó élmény volt, és valóban elmélyítette a kapcsolatomat a zenével, méghozzá egy konkrét művel, Alban Berg Egy angyal emlékére című hegedűversenyével. A darab Alma Mahler lánya, a tizennyolc évesen gyermekbénulásban meghalt Manon emlékére íródott, és két tételben beszél életről, küzdelemről, és ennek a fiatal lánynak a tragikus haláláról. Egy gyerek elvesztése szerintem az elképzelhető legnagyobb fájdalmak egyike az életben. Úgy gondolom, hogy szülőnek lenni mély elkötelezettség, felelősségről és boldogságról szóló tudás, egy olyan folyamat, amelynek során az ember egyre átlátszóbbá és sebezhetőbbé válik. Ez pedig jótékonyan hat az érzékenységre minden területen, így a zenélésben is