Luca, Ottilia

Camerata Kaposvár

2012.08.15. 17:47

Programkereső

Ha a somogyi megyeszékhelyre idesereglett nemzetközi hírű muzsikusokból együttes alakulna, egy csapásra meghódítanák a legnevesebb koncerttermeket. Alapító-székfoglaló beszédre ugyan nem került sor, ellenben a világszínvonal most sem maradt el a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál nyitókoncertjén.

Háromnegyed hét előtt pár perccel mintha kihalt volna Kaposvár főtere. Néhány andalgó pár sétálgatott fagylalttal a kezükben, magányosan csobogott egy szökőkút és az esti slukkra összekoccant néhány lokál-klikk a templom előtti padoknál. Kérdésemre, hogy merre találom az esti hangverseny helyszínét, fátylas-ködös tekinteteket kaptam válaszként, pedig nem messze tőlük díszes-népes társaság sereglett össze a szivárványos üvegablakú kultúrpalota előtt. Méghozzá akkora, hogy egy pillanatra még meg is ijedtem, ha nem szedem a lábam, még az is előfordulhat, hogy ülőhely nélkül maradok a nyitókoncerten. Aggodalmam nem volt alaptalan: néhány perccel a kezdés előtt már minden helyet elfoglaltak, ahol csak ülni lehetett. A pótszékeken, fél vállal a falnak dőlve, végig a lépcsőkön párnákon, de még a színpadon is két sorban, az egymás elé állított két versenyzongora közvetlen közelében is. Itt volt szinte a fél város és kíváncsian várta a sokat ígérő est nyitószámát, José Gallardo és Shai Wozner előadásában Ravel két zongorára adaptált La Valse-parafrázisát.

A bécsi szalonok keringővilágát nem kevés iróniával felidéző kompozíció eredetileg Gyagilevnek íródott, a balettzene zenekari változata azonban nem nyerte el a tetszését az orosz táncfejedelemnek, így Ravel végül kétzongorás változatot készített belőle. A teljes művet meghallgatva nekem is az volt a benyomásom, hogy a keringő-szatíra nem a legjobban koreografálható alapanyag, hanem, ahogyan azt az ifjú pianisták is bebizonyították, sokkal inkább megállja a helyét hangszeres bravúrdarabként. Az argentin és német kötődésű Gallardo és az izraeli származású zongorista-zeneszerző Wosner játékát két teljesen eltérő habitus jellemezte. Gallardo túlfűtött és szenvelgő stílusát jól ellenpontozta Wosner szolid és kimért billentése, a darabválasztás pedig virtuóz magabiztosságuknak köszönhetően jól eltalált felütése volt az estének.

Produkciójukat két generáció örömteli találkozása követte Tokody Ilona és Anna Laakso finn zongoraművésznő személyében. Tokody már színpadra lépésének első pillanatában bearanyozta a teret. Szuggesztív előadásmódjában és áradó zeneiségében megmutatkozott világkarrierjének miértje. (A levegővezetésben éreztem itt-ott hajszálnyi bizonytalanságokat, de játékuk expresszivitása feledtetni tudta ezt.) A Massenet-dalok tolmácsolása közben a művésznők mindvégig érzékeny dialógusban álltak egymással. Ezt követően Kocsis Zoltán lépett a színpadra, aki ezúttal a zongorát választotta kamarapartnerének: Schubert A-dúr zongoraszonátáját a legmélyebb megértéssel, az ottani versenyzongora lehetőségeihez mérten a legtökéletesebb kivitelezésben mutatta be. A szünet előtt utolsóként mindenki legnagyobb meglepetésére az Auer-féle orosz iskola harmadgenerációs neveltje, az egy évtized híján évszázados korú Ivry Gitlis lépett a színpadra. A huszadik század nagyjai közé sorolt Gitlisnek nem a hegedűjátéka (hangszerét igazából egyetlen egészséges hang sem hagyta el), hanem a tekintetéből sugárzó nosztalgikus öröm volt az, amivel boldog pillanatokat szerzett a hallgatóságnak.

A szünetet követően a házigazda Kelemen Kvartett nem akármilyen teljesítménnyel fogadta a közönséget. Csajkovszkij esz-moll vonósnégyesének előadását messze a nyaram eddigi legjobb koncertélményei közé sorolnám. Az együttes produkciója nemcsak azért hagyott mély nyomott bennem, mert tagjai szólista viszonylatokban is világszínvonalon kezelik hangszereiket, az igazi élményt számomra az jelentette, hogy mindezt a zenei funkciók legtökéletesebb arányú kiemelésével tették. Kezük által minden egyes kottába írt hang értelmet nyert, egyetlen kósza hangjegy nem maradt, mely ne illeszkedett volna a zenei megoldások végletegesen változatos kivitelezéséhez. Ha nagyon akarom, akkor talán csak azt lehetne felhozni hátrányként, hogy a harmóniaarányok telt kicsengését egy kicsivel több csellóhang még fényesebbre színezhette volna. De ez még bőven ráér a jövő nyárra is, Kaposváron ugyanis egy olyan klasszikus zenei fesztivál vert gyökeret, mely túl fogja élni a hazai kulturális élet összes gazdasági viszontagságát. Erre garanciaként a színvonal mellett olyan értékék szolgálnak, mint a lokális és a globális zenébe zárt egység, és az együttmuzsikálás mindenkivel megosztható, univerzális öröme.