Pandora, Gabriella

Kaposvárnak a zene kell

2012.08.17. 15:44

Programkereső

Egy radikális műsor-összeállításon lehet vitázni, de amíg ilyen hőfokon játszanak klasszikus zenét, vitán felül áll az, hogy ez a műfaj élni és virágozni fog.

Joggal merülhet fel a kérdés: miben is áll a Kaposfest-jelenség titka? Ha nagyvonalúan akarunk válaszolni, mondhatjuk, hogy a sajátos atmoszférában, mely csak helyben tapasztalható meg, és ami különösen több koncert egymás utáni meghallgatása során érezhető. Tulajdonképpen egy nagyobb baráti társaság örömzenélésén lehet jelen a közönség, és ez az egyedi hangulat átragad a nézőkre is: az egészben van egyfajta fesztelenség és keresetlenség. Szükséges volt előrebocsátani mindezt, mert a csütörtök esti koncert több tekintetben próbatétele volt annak, hogy meddig lehet feszegetni ezeket a kereteket úgy, hogy egyszerre fokozódjon a családias légkör, s maradjon szem előtt a nemzetközi színvonal.

Alina Ibragimova
Alina Ibragimova

Ha tavaly a darabválasztást eklektikusnak érzetük, akkor ez a koncert - melyre rengetegen voltak kíváncsiak - csak emelte a tétet. Hagyományos volt a kezdés Beethoven Esz-dúr zongorás triójával. Erdődy grófnőnek szól a mű ajánlása, két trió is készült az op. 70-es számmal (nagyjából az ötödik és a hatodik szimfóniával egy időben), mi a másodikat hallottuk. Jó érzékkel felépített interpretáció bontakozott ki, határozott ívet rajzolt a lassú bevezető visszafogottságától a virtuóz játékot igénylő fináléig. Öröm volt, hogy a fesztivál egyik nagy kedvence, Alina Ibragimova játszotta a hegedűszólamot, a tőle megszokott lehengerlő módon szólaltatva meg a negyedik tétel nem kis kihívást jelentő futamait is. Méltó partner volt a zongoránál az izraeli születésű Shai Wosner, aki mindent kihozott az ebben a teremben nem mindig a legszerencsésebben szóló hangszerből, Kyril Zlotnikov cselló játéka pedig legfeljebb Ibragimova robbanékony személyisége miatt szorult kissé háttérbe.

Kocsis Zoltán áthangszerelésében a Művészélet keringő szikárabban szólt, mint az eredeti, s ez határozottan előnyére vált, nem kellett az újévi koncertek unalmasan szirupos hangulatában feszengenünk. Nem először történt ezen a fesztiválon, hogy elcsépelt művet újraértelmeznek, így hát gondolhattuk, ezek után egyenes út vezet a Metamorfózisok felé. De nem így történt.

Kezdődtek ugyanis az est meglepetései, melyek közül némelyik kifejezetten merésznek bizonyult. A keringő után elsötétedett a színpad, majd a zongoránál Homoki Gábor jelent meg, aki Elvis halálának évfordulója előtt tisztelegve dalolni kezdett... egy Elvis-számot. Ezt kétféle nézőpontból szemlélhetjük. Az egyik a keményvonalas, hovatovább teljesen humortalan kritikus álláspontja, akinek zsebében jó hangosan nyílik ki a bicska, kérdezvén, hogy ez az intermezzo igazából mit keres itt?! A másik lehetőség - szerintem ezt érdemes követni -, hogy egy mosollyal konstatáljuk: igen, itt ezt is lehet. Nem dől össze a Szivárvány Kultúrpalota.

Paganini hegedű-fagott duójával tértünk vissza az eredeti programhoz. Kétségtelenül szokatlan hangszer-kombináció, és Mikhail Ovrutsky, Diego Chenna megcsillogtatták virtuozitásukat, de maga a kompozíció nem a valaha hallott legtartalmasabb volt, így ezek a percek kevésbé maradtak emlékezetesek.

Ám a szünet nem vette kezdetét. Teljesen váratlan módon a színpadra vonult Oláh Ernő és Cigányzenekara. Szintén szokásokat döntögető lépés, viszont ez hibátlan választás volt. Fontos, hogy lehetőséget kapjon egy ilyen különleges együttes, és nem utolsó sorban annak hangsúlyozása, hogy kultúránk nagy értékéről van szó, nem pedig egyszerű háttérzenéről. Játékuk előtt le a kalappal! Viszont több időt is szentelhettek volna nekik, esetleg egy önálló blokkot, előre meghirdetve. Ráadás volt a ráadásban, hogy a kilencven éves Ivry Gitlis egy idő után csatlakozott Oláh Ernőékhez. Nem érdemes a zenei pontossággal szöszölni, tisztelgés volt ez egy nagy művész előtt. Összességében a szórakoztatás felé kanyarodott a kétórásra duzzadt monumentális félidő, ami önmagában jogos, hiszen mégiscsak nyár este van. Azt viszont csak találgathattuk, hogy ezek után a Metamorfózisok miként fog elhangozni?

Nem maradt több váratlan fordulat, hacsak annyiban nem, hogy a c-moll adagio és fúga nem szokványos Mozart-mű. A megszokott derű sehol, helyette egy komor bevezetőt hallhatunk, és egy Bachra nagyon is emlékeztető fúgát. Nem véletlenül, hiszen Mozart ekkortájt tanulmányozta behatóan a barokk mester ellenpont technikáját. A vonósnégyes változatot hallottuk Ibragimova, Lesták-Bedő Eszter, James Boyd és Kokas Dóra koncentrált és elemző előadásában.

A következő produkció, Kodály egyik legismertebb népdalfeldolgozása, az A csitári hegyek alatt nem volt messze attól, hogy megrendítő legyen. Tokody Ilona szuggesztivitásával most is rabul ejtette hallgatóságát, ahogyan Kocsis Zoltán leheletfinom zongorajátéka is. Sajnos kevésbé örülhettünk Muskát András szereplésének; a voce kopottasnak tűnt, a frázisok néhol erőltetettnek, és hiába volt meg az átélés, nem tudott egészen a produkció általános színvonalára emelkedni.

Nagy sokára elérkeztünk Strauss megrázó Metamorfózisaihoz. Egy idős ember körül összeomlik a világ, melyben egész életét töltötte. A kultúra, minden, amit értéknek tartott, a romok alatt hever. Ugyanakkor mégsem csak gyász van ebben a műben, még akkor sem, ha szó szerint idézi az Eroica gyászindulóját. Egyfajta transzcendencia is feltűnik, amely eszünkbe juttathatja Mahler IX. szimfóniájának zárótételét. Strauss ugyanazt a hangot üti meg, melyet a látnoki Mahler harmincöt évvel azelőtt. Csakhogy Straussnak ehhez át is kellett élnie, sőt túl is kellett élnie a tragédiát.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

Alapesetben nem ezt a művet ajánlanám a Straussal először ismerkedőknek. Kivéve, ha olyan előadásban hangzik el, mint most Kaposváron. Egy zenekarral, mely szólistákból, kamara- és zenekari zenészek keverékéből áll, a dirigensi feladatokat pedig nem kisebb Strauss-szakértő látja el, mint Kocsis Zoltán. Biztos vagyok benne, hogy akik nem kedvelték eddig a művet, azok is felírták a zenehallgatási listára. Az előadás bejárta a mű minden régióját, Strauss zenéje valóban elementárisan szólt, talán még a szerző maga is elégedett lett volna. Csak egyetlen példát mondok: azt a szinte harapható sötét hangzást, amit a zenekar a mű legvégén produkált, még nagyon sokáig nem fogom elfelejteni.

A sokszínű koncert után egyetlen evidencia maradt: a kaposvári fesztiválon csak a zene számít. Ha valaki eltölt itt egy kis időt a nyárból, akkor könnyű lesz megértenie miért is olyan jó dolog, hogy létezik ez a zenének nevezett tünemény. Ameddig ilyen lelkesedéssel művelik és - hangsúlyoznám - hallgatják, addig szó sincs a klasszikus zene válságáról.