Konrád, Tivadar

Zene az Unión kívül

2012.12.03. 12:09

Programkereső

Nem a mai Unióról van szó. Fiataloknak hál’Isten csak történelem. Létrehozójáról, első vezéréről sok szobor készült nálunk is (ma kissé buszozni kell hozzá Budapesten, hogy láthassuk némelyiket), a szobrászoknak a haj megformálásával aránylag keveset kellett bajlódniuk.

Hogy a műsor tervezőjének (gyanítom: Kocsis Zoltánnak) fejében megfordult-e ilyen szempont, arra nem vennék mérget. Ám tény: a három kompozíciót, amely elhangzott a november 29-i koncerten, emigráns oroszok alkották. Az egyik Stravinsky, aki gyűlölte a Birodalmat, s csak késő öregkorában édesgették el egyszer szülőföldjére. Ekkor - 1962-ben - ugyan megpróbálták maradásra bírni, maga Hruscsov elvtárs (a legsoftabb szovjet diktátor) csábítgatta, de nemet mondott. A másik Szergej Prokofjev, aki látványosan nem tagadta meg ugyan hazája új rendszerét, de azért évekig külföldön élt, hogy aztán 1934-ben bekapja a horgot: visszatért, elvették az útlevelét, s élete utolsó évtizedeit "otthon" töltötte. Ha addig nem ismerte, most megtanulhatta a félelmet, mint a Brünnhildét felébresztő Siegfried, s nem érte meg az enyhülés időszakát - ugyanazon a napon hagyta el a földi árnyékvilágot, 1953-ban, amelyiken a Népek Atyja. Ötödik zongoraversenyét azonban még a végzetes döntés előtt írta, 1932-ben, szabad emberként.

Thomas Sanderling
Thomas Sanderling

Scherzo a la russe, Ötödik zongorakoncert, Oedipus Rex - a művek közt az is közös nevező, hogy a magyar zenei életben egyik sem tartozik a gyakran előadottak közé. Az első esetében a mellőzés talán még menthető: apró darabról van szó, amelyik eredetileg filmzenének készült volna, nagyzenekari változata hatalmas apparátust igényel, terjedelme viszont nincs öt perc sem. A manapság szent gazdasági szempontok tehát alaposan ellene szólnak műsorra tűzésének. A zseni apró ujjgyakorlata ez. A forma áttetszően világos rondó, a hangzásvilág egyszerre oroszos és jazzes (Stravinsky ugyanebben az időben, a negyvenes évek közepén írta meg az Ebony Concertót, Woody Hermann jazz-együtesének felkérésére). Röviden: a darab pompás, élvezetes, igazi előétel lehet egy elegáns, Michelin-csillagos koncert-vacsorán. Prokofjev versenyműve kemény zene, csak negyedik (utolsó előtti) tételében, s ekkor is csak rövid időre érzelmesebb (ekkor azonban majdnem Rahmanyinov világára emlékeztető), csípős, habzó, mint a jéghideg pezsgő. Szinte durran a dugó az első tétel elején. Megérteni vélem, hogy kevés pianista vállalkozik előadására, rendkívül nehéz és nem hálás a szólista számára. Az Oedipus esetében viszont kissé tanácstalan vagyok. A huszadik század egyik legnagyobb remekműve. Kétségkívül hatásos (amint azt a mostani este közönség-reakciója is bizonyította), mégis ritkán kerül nálunk koncert-pódiumra (operaházi előadására pedig, az 1928-as magyarországi bemutató óta, ha nem tévedek, nem került sor az Andrássy úton). Egyetlen gyengéje van, s ezt utóbb Stravinsky is belátta: a narrátor prózai szövege. Cocteau követte el: dagályos, fellengzős. Méltatlan a zenéhez. Most Kovács István küzdött meg vele: amit meg lehet tenni, ő megtette (az ügyetlen hangosítás az elején pedig elrontotta).

Kocsis magának szánta ezt a szép műsort - aztán az élet úgy hozta, hogy helyettest kellett hívni. Azt hiszem, a zenekar vezetői ezúttal is jól döntöttek, amikor Thomas Sanderlinget kérték fel. Nem tartozik ugyan korunk legnagyobb dirigens-egyéniségei közé, de tudja a szakma csínját-bínját, pontos, szabatos, ízléses. A Prokofjev-zongoraverseny egy-két apró megingásától eltekintve a zenekar is kiváló formában játszott. Jean-Efflam Bavouzet-ről, a versenymű szólistájáról eddig is tudtuk, káprázatos pianista. Világsztár, aki szerencsénkre, családi kötődés miatt szívesen jár hozzánk. Szólamát éles kontúrokkal, harsány színekkel és fölényes virtuozitással játszotta. Aztán adott egy gyönyörű ráadást: a Lenhajú lányt Debussytől, s ebben megmutatta, milyen finom árnyalatokra, lágy tónusokra képes.

Jean-Efflam Bavouzet
Jean-Efflam Bavouzet

Az opera-oratóriumban (a meghatározás magától Stravinskytől való) közreműködő szólisták közül Wiedemann Bernadette ideális választásnak bizonyult Iocaste szerepére, ez a szerep éppen ilyen sötét és erős vocét kíván. De igen jónak találtam Will Hartmannt (Oedipus) és Palerdi Andrást (Tiresias) is. Gábor Gézának pedig külön köszönet jár azért, beugrott Szvétek László helyett: tökéletesen tudta kettős szerepét (Creon, ill. Hirnök).  Volt még egy ötödik szólista is (Pásztor), aki a kórusból lépett elő. Nem írták ki a nevét. Kár, megérdemelte volna.

A beszámoló végére hagytam a kórust. A Honvéd Férfikar és a Nemzeti Énekkar férfiszólamai egyesültek ezúttal. Nagy tisztelettel emelem kalapom teljesítményük és karigazgatóik (Strauss Kálmán ill. Antal Mátyás)  előtt. Ritka szép, erőteljes, tiszta, fényes kórushangzást élvezhettünk.