Béla

Jurij Tyemirkanov: Varázsló, pálca nélkül

2012.12.04. 07:08

Programkereső

A Szentpétervári Filharmonikus Zenekar pesti vendégjátéka egyszerre volt a lehető leghagyományosabb és a tökéletessége révén egészen rendhagyó koncert. MÉLTATÁS

Ne tagadjuk, vannak pillanatok, amikor már-már a komolyzenei koncertélet rákfenéjének tűnik a kiismerhetőség, a repertoár slágerdarabjainak unásig való összepárosítgatása. A romantika uralma, a nyitány-versenymű-szimfónia sablon, a program-összeállítások olykori kóros óvatossága, amely persze korántsem csupán hazai jelenség. A kelet felé turnézó angol együttesek elmaradhatatlan Ruszlán és Ludmilla-nyitánya, a pesti vendégszereplések ugyancsak szinte elhagyhatatlan ráadásszáma, az V. Magyar tánc, vagy éppenséggel az a felismerhető mintázat, hogy az orosz zenekarok és karmesterek előszeretettel nyitják hangversenyeiket Prokofjev Klasszikus szimfóniájával.

Jurij Tyemirkanov
Jurij Tyemirkanov

Épp így tett most Jurij Tyemirkanov és együttese, a Szentpétervári Filharmonikus Zenekar is, hogy aztán Schumann a-moll zongoraversenyével, majd Dvořák VIII. szimfóniájával végig következetesen belül maradjon a repertoár legeslegbelsőbb körén. S emiatt, amint az a fentiekből már kitetszhetett, lett is volna néhány halk panaszszavunk, ha egy magasabb igazság nem helyezi hatályon kívül teoretikus zsörtölődésünket. Az igazság, miszerint minden nagy koncert önálló és önmagában teljes univerzum, amit oktalanság a hangversenyélet általános gyakorlatán belül értelmezni-értelmezgetni. Merthogy nagy koncert lesz a november 30-i este, az jószerint már Prokofjev szimfóniájának első tételében bizonyosnak ígérkezett. Nem csak a játékos lendület megnyerő elővezetése, de az a jóízűen fanyar humor is ezt előlegezte, amely a hegedűk által vissza-visszahozott melléktémában egyszersmind a zenekar vonósainak „kollektív személyiségét" is élményszerűen kirajzolta. A harmadik tétel Gavotte-ja ezúttal valóban táncnak, méghozzá kecses és épp csak egy árnyalatnyit frivol táncnak hallatszott, hogy az Allegro vivace finálé egylélegzetű, könnyed futásáról már magunk is csak futólag szóljunk.

S mindeközben annak is bizonyságát vehettük, hogy a világhírű, ám világsztárként sosem ajnározott 74 éves dirigens, Jurij Tyemirkanov bátran a nagy karmesterek legszűkebb elitjéhez sorolható művész. Pedig Tyemirkanov nem csak a pálcát mellőzi (akárcsak fiatalabb honfi- és pályatársa, Valerij Gergiev), de egyszersmind minden hókuszpókusz nélkül vezényel: pontos és elegáns, az ütemezést korrekten megadó mozdulatai ugyan a hangulati és emocionális mozzanatokat is kirajzolják, csakhogy takarékosan, és döntően nem a közönség, hanem a zenészek számára. S mégis, hála a zenekarral fennálló több évtizedes munkakapcsolatának (elvégre 1988 óta irányítja a szentpéterváriakat), a karmester gesztusai kifelé is jól érzékelhetően alakítják a pillanatnyi hangzásképet és dinamikát, s ez a finoman reagáló játék, az összhang folyamatos újjáteremtése különleges tapasztalatot kínált a közönség számára.

Eliszo Virszaladze
Eliszo Virszaladze

Mindez a program második száma kapcsán is bátran elmondható lenne, ha e részben nem kellene egy másik művész számára fenntartanunk lelkesedés-potenciálunkat. A grúz zongoraművésznő, Eliszo Virszaladze ugyanis igazolta Szvjatoszlav Richter egykori méltató formuláját, mely szerint ő lenne a világ legjobb Schumann-játékosa. A komolyzene persze nem sport, errefelé legjobb előadóból egyszerre több is számba vehető, s ezt a banalitást annál is indokoltabb itt elmondani, hiszen alig pár hete, a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjein Richard Goode úgyszintén emlékezetes, a legmagasabb mércéhez igazodó a-moll zongoraversenyekkel örvendeztette meg a magyar közönséget. Virszaladze most legalábbis elérte ezt a szintet, s játékával, úgy lehet, Fischer Annie emlékét idézhette fel az idősebb koncertlátogatók számára. Csodálatosan elmélyült, tartottan szenvedélyes, s a vulgárszexizmus értelmében egy pillanatra sem „nőies" volt Virszaladze zongorajátéka, s így aztán tartós bánatunk marad, hogy a zongorista, dacára az ovációnak, pillanatnyi tétovázás után végül ráadás nélkül hagyta el a pódiumot.

A meghirdetett program második felét kitöltő Dvořák-szimfónia ismét egy slágerdarab újrafelfedezését kínálta. A recenzens ezúttal is egy közeli fesztiválzenekari emlékkel, továbbá a Concerto Budapest ugyancsak párhetes produkciójának ismeretével közeledhetett Tyemirkanovék interpretációjához, amely kitelt szépségével és gazdagságával valósággal diadalmasnak bizonyult. A második tétel építkezésének érzéki felmutatása, a harmadik tétel indulásának gyönyörködtető öröme, s egyáltalán, a mindvégig csodálatos tisztasággal játszó rezesek és fafúvósok teljesítménye nem hagyott egy szikra fanyalognivalót sem a koncertkritika számára.

A két ráadásszámmal megtoldott koncert végül aztán csak kitört a szűk repertoárból, hogy Stravinsky Pulcinella-szvitjének Vivo tétele révén a szentpéterváriak rezes és nagybőgős jutalomjátékkal szegjék be az estét.

Közelednek az ünnepek - hangzik mostanában a kötelező idényjellegű fordulat, ám egy ünnep múlt péntek óta éppenséggel távolodik tőlünk az időben. De ha igaz, csakis az időben.

Jurij Tyemirkanov és a Szentpétervári Filharmonikus Zenekar
Jurij Tyemirkanov és a Szentpétervári Filharmonikus Zenekar