Eleonóra

Kocsis Zoltán: "Szeptember 21-én haltam volna meg"

2012.12.13. 14:05

Programkereső

Az idén hatvanéves Kocsis Zoltán, akit a Müpa az "Évad művészének" választott, 2012. szeptember 20-án súlyos, életmentő szívműtéten esett át. A Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatója az operáció előtti napokról, a lábadozás nehézségeiről, a fejben való gyakorlásról, a következő hónapok terveiről és persze a tanulságokról beszélt a Müpa Magazinnak.

- Mi történt szeptember 20-án és az azt követő hetekben?

- Végrehajtották rajtam a legsúlyosabb kardiológiai műtétek egyikét, amelytől minden szívsebész fél. Aortadisszekció miatt volt erre szükség. Köznyelvre lefordítva ez annyit tesz, hogy a szívből kijövő legfontosabb ér elreped. Az érnek három rétege van, és nálam már a harmadik, külső rétegnél tartott a véráram, amikor a beavatkozásra sor került. A betegséget nyilvánvalóan a magas vérnyomás okozta, ez utóbbi pedig a stresszes életmódra vezethető vissza. A tulajdonképpeni jelet szeptember 13-án éreztem meg Pécsett, amikor Bartók 1. zongoraversenyének zongoraszólamát játszottam. A harmadik tétel egy bizonyos fortissimo szakaszánál talán a kelleténél több erőt adtam bele a dinamikába, hirtelen úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, és ez az érzés percekig eltartott. Ennek ellenére végigjátszottam a darabot, utána hazamentem a szállodába, másnap visszavezettem Pestre. Ezt követően került sor néhány vizsgálatra, s ezek közül az utolsó, a mellkasi CT volt a döntő, amely az aortadisszekciót kimutatta. Rögtön vittek a GOKI-ba (Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet - a szerk.), és azonnal megoperáltak. Nota bene, azon a héten még két zenekari próbát levezettem és több sajtóbeszélgetésen részt vettem. Ha 20-án nem kerülök műtőasztalra, akkor a prognózis szerint szeptember 21-én haltam volna meg. Végiggondoltam, hogy ez jó eséllyel egy próbán következett volna be, mondjuk a zenekarral való ordítozás eredményeként. Egy nappal az operációt követően már ébren voltam, egy héttel később kikerültem az intenzív osztályról, aztán a belgyógyászaton töltöttem két hetet, utána kiengedtek. Nagyon röviden ennyi történt.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

- Mekkora volt az esélyed a túlélésre?

- Az orvosok azt mondják, hogy kivételes szerencsém van, és erős szervezetre vall, hogy így estem át ezen az egészen. A halálozási arányszám ennél a műtétnél nagyjából hatvan százalék. Sokatmondó tény, hogy a kórházban töltött néhány hét alatt két olyan esetről is tudomást szereztem, amelynél ebbe halt bele a beteg, az egyiknek szemtanúja voltam, borzalmas volt. Most már száz százalékig munkaképes vagyok (az interjú november 23-án készült - a szerk.). Végső soron a zongorázásom sínylette meg a legjobban a történteket. Kéthónapnyi kiesés még akkor is igen jelentős, ha az ember nem azért nem gyakorol, mert baj van, hanem mert makkegészségesen pihen valahol.

- Hogyan viseled a lábadozást?

- Kifejezetten jól. Kiderült, hogy remek adminisztrátor lennék, mert most az időm nagyobb részét töltöm levelezéssel és effélékkel. A gyakorlást nem erőltetem. Most kezdem igazán megérteni Glenn Gouldot, aki azt mondta, hogy nem szabad leülni a hangszerhez, csak ha az ember teljes mértékben alkalmasnak érzi magát a gyakorlásra: fizikailag és fiziológiailag optimális állapotban van. Amíg ez nem áll fenn, addig fejben kell gyakorolni. Fejben úgyis mindig szól a zene.

- A sajtóban azt lehetett olvasni néhány héttel az operációt követően, hogy jobban vagy, könyveket és partitúrákat olvasol. Mik voltak ezek?

- A kórházban főleg Márait olvastam. Érdekes, hogy ha az embernek van ideje olvasni és nem kötik bizonyos határidők, nem az jár a fejében, hogy "úristen, ötre jönnek hozzám interjút készíteni!", akkor a budapesti polgárságról szóló terjengős elbeszélések özöne nem tűnik annyira olvashatatlannak, mint a mindennapok hajszájában. Bizonyos írókhoz idő kell, és Márait föltétlenül ebbe a kategóriába sorolnám, de Nádast is. Esterházyt például már nem. Őt úgy szeretem olvasni, hogy belekapok, aztán elteszem a könyvet, adott esetben fél évre, aztán újra előveszem, de esetleg nem is ott folytatom, ahol abbahagytam; nekem így jelent nagy élményt. Ami a partitúrákat illeti: tanulmányoztam Richard Strauss operáját, A hallgatag asszonyt, amit jövőre fogunk bemutatni a Müpában. Főként azokat a részeket nézegettem, amelyeket ki szoktak hagyni. És természetesen tanulmányoztam A diótörőt, amit - ha minden jól megy - már én vezényelhetek decemberben.

- Hosszú idő óta vezényled karácsonyonként Csajkovszkij népszerű darabját: mit kell rajta még tanulmányoznod?

- Folyamatosan mindent tanulmányozni kell. Olyan nincs, hogy az ember egész életére, örökre megtanult valamit és azt reprodukálja. A remekművekben mindig felfedez az ember olyasmit, amit korábban nem látott meg. Szégyellem bevallani, de A fúga művészetét már több mint két évtizede játszottam, amikor a befejezetlen fúgában felfedeztem egy témát, amit addig nem vettem észre.

- A fúga művészete vagy egy ritkán játszott Strauss-opera mégiscsak más eset, mint egy valódi slágerdarab, amely fülbemászó dallamokkal van tele. Vagy rosszul gondolom?

- Rosszul. Hadd mondjak konkrét példákat A diótörőből. Az egerekkel való küzdelem zenei anyaga hangszerelési szempontból nagyon érzékeny, bőven van rajta tanulmányoznivaló: könnyen fel tud borulni a zenekari hangszercsoportok hangzásaránya, különösen, ha zenekari árokban játsszák. Vagy ha már a slágereket említetted: a második felvonás táncfüzérét úton-útfélen hallani, általában rémes tempókban. Csajkovszkij nagyon pontosan, metronómszámra megadja, hogy mit akar, és ilyen szempontból komoly meglepetések érhetik az embert: ha valaki megnézi a metronómszámokat, döbbenettel fedezheti fel, hogy "te jó isten, ez tényleg így van?". Ekkor jön az a fázis, hogy az ember rákényszeríti magára a tempót illető szerzői elképzelést. Általános tapasztalatom, hogy a végén minden esetben kiderül, hogy a szerzőnek van igaza.

- Májusban lettél hatvan éves, szeptemberben megkörnyékezett a halál. Az elmúlt hónapokban gondoltál arra, hogy ettől fogva valamit másként kellene csinálnod?

- Gondolkoztam rajta, természetesen, és arra jutottam, hogy lényegében semmit sem csinálnék másként. Ugyanazt szeretném folytatni, csak éppen nyugodtabban, ellenőrizve a vérnyomásomat - akár a zenekari próbák után is -, és megtenni a szükséges lépéseket, hogy a munkámat a legoptimálisabb körülmények között tudjam végezni.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

- A halál közelsége nem okozott benned valamilyen spirituális élményt?

- Nem. De még csak olyasféle élményről sem tudok beszámolni, mint Schobert Norbert, akivel együtt töltöttünk pár napot a klinikán, és aki egy hasonlíthatatlanul könnyebb szívműtéten esett át, bár az sem volt egy kispiskóta. Ő azt mondta nekem, hogy álmodott az altatás alatt. Én semmire nem emlékszem: a nagy sötétséget látom, ha erre gondolok. Felébredéskor természetesen eszembe jutott, hogy emlékeznem kellene valamire. Az a helyzet, hogy az élmény hatására semmilyen nagy, világmegváltó gondolatom nem támadt. Egyszerűen örülök, hogy túléltem, és hálás vagyok az orvosaimnak. Ennyi.

Az interjú teljes változata a december 20-án megjelenő Müpa Magazinban lesz olvasható.