Eleonóra

Éneklő hegedűs és cserecsellista

2012.12.23. 06:57

Programkereső

A zenekari árok muzsikusai az operaelőadások nélkülözhetetlen, ám félig-meddig láthatatlan közreműködői. Sorozatunkban őket mutatjuk be.

Ludvig István immár húsz éve oszlopos tagja az Operaház elsőhegedű-szólamának. A miskolci születésű muzsikus a Vermes Mária osztályában szerzett zeneakadémiai diploma után az Állami Hangversenyzenekar kötelékébe lépett, majd egy véletlen folytán - az opera világára oly jellemző módon -, beugrással csöppent bele e komplex műfajba. Később sikeres próbajátékot játszott és bár tanulóévei alatt hosszas vitákat folytatott egyik barátjával arról, hogy szimfonikus- vagy operazenekarban jobb-e játszani, ma már egyértelmű a válasza erre a kérdésre. "Szeretek színpadon zenélni, hiszen két éve rendszeresen játszom a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának koncertjein, sőt választmányi tag is vagyok, de mert időközben annyira megszerettem az opera műfaját és közegét, napi szinten már nem csinálnám. Az Operaháznál általában délelőtt próbálunk egy darabot, este egy másikat játszunk, másnap meg mondjuk egy balettben működünk közre. Ez számomra nagyon izgalmas - már az a furcsa, ha nem kell énekest kísérni (nevet)."

Ludvig István
Ludvig István

Mint hegedűs az opera műfajának legnagyobb nehézségét a művek hosszúságában látja. Egy átlagos estén három órát játszanak, ha Wagnerről van szó, akkor a dupláját - míg egy klasszikus zenei koncert szünettel együtt két és fél óra. Egy újonnan érkezettnek pedig hatványozottan nehéz a helyzete. "Én már zenekari rutinnal kerültem ide, tíz évig játszottam profi zenekarban, olyan karmesterekkel dolgozhattam együtt, mint Kobayashi Ken-Ichiro vagy Lamberto Gardelli. Mégis az első próbán a kottában is alig tudtam eligazodni. Nem értettem a piros és kék nyilak rendszerét, hogy mit keres ott egy 1970-es vagy háború előtti beírás, miért jelölik, hogy ez és ez a karmester ezt és ezt kettőben vezényelte. Hiába olvastam le a hangokat, nem tudhattam biztosan, hogy mikor kell játszani... Ezt mind meg kell tanulni kezelni."

Persze az árnyoldal mellett ott van a napsütötte is. "A zenekar hagyományaihoz tartozik, hogy bizonyos daraboknál - például A diótörőben - mi beéneklünk pár sort (bár a szerző ezt nem kéri). Ezt bizonyos karmesterek jól tűrik, mások nem: az egyikük rendszeresen feljelentett minket ezért a vezetőknél - mesél a régi időkről. - Arra is volt már példa, hogy a felemelt árok alá beesett egy hegedűvonó, de sokkal rosszabbul járt az egyik ütős kollégánk, aki egy Álarcosbál-előadás alatt a hosszú csőharangot próbálta volna letenni maga mögé. Nem nézett oda és csak eresztette, eresztette lefelé, bízva abban, hogy egyszer csak leér a padlóra, de közben az árok melletti lukba engedte azt, majd eleresztette és a fémcső körülbelül tíz métert zuhanva óriási csörömpöléssel ért földet. Volt, hogy az árokban, a klarinétos fején landolt a Turandot három miniszterének egyik faládája vagy a Carmenben az eldobott gyűrű egy hangszeren koppant, de összedőlt már A bolygó hollandiban is a díszlethajó, miközben arról énekeltek, hogy »mily erős a hajóm«. Kívülről nem is látszik, milyen mozgalmas életünk van!" - mondja vidáman Ludvig István.

Miskolczi Anita gordonkaművésznek - aki szintén húsz éve tagja az Operaház zenekarának - is van mesélnivalója bőven, főképp a Bohémélet kapcsán, amely végigkíséri pályafutását. "Debrecenben születtem, ahol tízévesen már bekerültem a Csokonai Színház gyermekkórusába. Puccini Bohémélet című operájának második felvonásában énekeltem először és azonnal rabul ejtett a műfaj! Természetesen operaénekesnő szerettem volna lenni, de hamarosan kiderült, hogy csak kislányként volt tiszta, csengő hangom. Így maradtam a csellómnál" - kezdi a történetet. A zeneakadémiai évek és Mező László irányítása alatt állandó vendége lett az Operaház kakasülőjének, így nem meglepő, hogy már másodévesen állandó kisegítői státuszt nyert el és még a diploma megszerzése előtt véglegesítették egy sikeres próbajáték után. "Így újra játszhattam a Bohéméletben, immár csellistaként" - folytatja. Véleménye szerint a zenekari árokban való játék óriási alkalmazkodóképességet, szenzibilitást, éberséget és mindemellett kreativitást is igényel. "Egy kicsit hasonlít az autóvezetéshez. Nem elég ismerni az összes szabályt, táblát, és technikailag tökéletesen uralni az autót. Váratlan helyzetekben csak a reflexek és a rutin menthet meg. Egészen más feladat, amikor a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával készülünk egy koncertre. Általában egy hétig próbálunk a meghívott karmesterrel, minden apró részletet kidolgozunk."

Miskolczi Anita
Miskolczi Anita

Az Operaházat második otthonának tekintő muzsikus családanyaként nem bánja, hogy nincs sok turné, de itthon és határon túl is számos szép élménye kötődik a zenekarhoz. "Külföldön mindig nagyon inspiráló magyar darabokat játszani, de emlékezetes maradt egy Bohémélet-előadás is, amit Riminiben adtunk elő Mirella Frenivel. Soha olyan szépen nem hallottam még Mimi szerepét! Szép emlékeim közé tartozik egy lemezfelvétel Plácido Domingóval. Negyvenfokos hőségben játszottunk az Olasz Kultúrintézetben, mégis futkosott a hátunkon a hideg a gyönyörűségtől, ahogy énekelt. Lélekemelő még a nagypénteki Parsifal-előadás is, amit soha nem hagynék ki, mert számomra e nélkül nem teljes a Húsvét ünnepe" - meséli.

A csellóművész azonban nem csak ebben a körben mozog. Nemsokára Ausztráliába utazik egy csereprogram keretében. A világ számos operaházát felölelő kezdeményezés lényege, hogy a muzsikusok egy meghatározott időre állást, lakást, esetleg autót is cserélnek, így lehetőség nyílik megtapasztalni, milyen körülmények között, milyen munkamódszerrel, karmesterekkel dolgozik máshol egy ugyanolyan állást betöltő zenész. "Ennek a programnak a keretében utazom a családommal egy másik kontinensre és itt is - mint oly sokszor - elkísér a Bohémélet című opera, amit ezúttal a Sydney Operában fogok játszani - mondja büszkén. - Helyemre egy kínai-magyar származású, Sydneyben született kolléganőm jön, szintén a családjával. Egy a »válságból« kimaradt ország legcsodálatosabb városában, annak is szimbolikus épületében muzsikálni nagy kalandnak ígérkezik! Az idén biztosan nem lesz fehér Karácsonyunk, hacsak a Bondi Beach homokja nem fehérlik a nyári napban..."