Konrád, Tivadar

Haydn papa papagája

2012.12.28. 09:07

Programkereső

Joseph Haydn a zenetörténet egyik meghatározó apafigurája: a hagyomány szerint több műfaj, sőt egy teljes stílustörténeti korszak atyja, aki idős korában büszkén viselte a "Haydn papa" titulust. A sors iróniája, hogy az idős kort megért mesternek nemhogy unokája, de gyereke sem volt. Rendelkezett viszont számos növendékkel, tisztelővel és követővel. No meg egy papagájjal. Az újesztendőt Az Évszakok című oratóriumával köszönti a Purcell kórus és az Orfeo Zenekar, akiket ezúttal Helmuth Rilling vezényel majd.

Miután Joseph Haydn 1809. május 31-én 78. életévében, végelgyengülésben elhunyt, lajstromba vették a hagyatékát. Ennek utolsó tétele "egy élő papagáj" volt, "a tanulékony jákók fajából, galambnagyságú, szürke színű, piros faroktollakkal". A hagyatéki lista azt is állítja, hogy a madarat - alfaját tekintve kongói szürkepapagájt (Psittacus erithacus erithacus) - Haydn "19 évvel korábban" vagyis első londoni útján vásárolta "magas áron", és ő maga tanította beszélni. Jóllehet a papagájt a kutatók nem sorolják a zeneszerző tanítványai közé, Carl Ferdinand Pohl, a 19. század legjelentősebb Haydn-monográfusa úgy tudja, hogy a madár képes volt elénekelni a gazdája által komponált (és még halála előtt néhány nappal is zongorázott) császárhimnusz, a Gott erhalte elejét. Albert Christoph Dies, Esterházy II. Miklós herceg udvari festője s az egyik leghitelesebb korai Haydn-életrajz írója viszont arról tudósít, hogy a papagáj "olykor a fuvolát utánozza, s egy egész oktávon át skálázik; vagy pedig e szavakat mondja: »komm Haydn Papa zum schönen Paperl« [»gyere, Haydn Papa, a szép papagájhoz«]".

Joseph Haydn
Joseph Haydn

Amiből is kitűnik, hogy Haydn nem szégyellte a "papaságot". Sőt! Amikor 1804. szeptember 30-án Esterházy herceg végre előadatta Kismartonban - jóval ősbemutatója után - A teremtést (1798), az öreg és fáradt zeneszerző e szavakkal mentette ki magát zenekaránál, amiért nem tudta elvállalni a hangverseny vezénylését: "Szívből sajnálom, hogy nem lehet részem abban a szerencsében, hogy művecskémet utolszor vezényeljem. Meg vagyok győződve arról, hogy Önök valamennyien, kivétel nélkül, fáradságot nem kímélve, minden erejükkel támogatják majd öreg Papájukat, kivált mivel vezetőjük a nagyérdemű Hummel lesz." Amire is Johann Nepomuk Hummel - Haydn helyettese az elsőkarmesteri poszton - egy zongoraszonátája dedikálásával fejezte ki köszönetét az őt ért megtiszteltetésért: "Szeretve szeretett Papa! Bátorkodom a mellékelt kis művecskét Önnek ajánlani, engedelmes fiúként számítva a nagy muzsikusapa jóságos elnézésére. [...] Tiszteljen meg továbbra is bizalmával és jóindulatával, úgy hiánytalanul boldog lesz az Ön legalázatosabb fia, Joh. Nep. Hummel".

"Édes Fiam!", kezdte sorait Haydn abban az 1808. március 20-i levelében, amelyet a valószínűleg gyermektelen zeneszerző immáron nem Hummelhez, hanem Anton Polzellihoz, az Esterházy-zenekar első hegedűséhez (sokak szerint természetes fiához) intézett, köszönetet mondva benne a névnapjára kapott jókívánságokért: "Kérlek, mondd meg nevemben valamennyi [zenekari] tagnak, hogy őket kedves gyermekeimnek tekintem és kérem, legyenek türelemmel és elnézéssel öreg, gyenge Papájuk iránt. Mondd meg, hogy gyengéd apai szeretettel ragaszkodom hozzájuk...". De már A teremtés első nyilvános bécsi bemutatóján is - amely szerzőjének akkora anyagi sikert hozott, amekkoráról az korábban úgy tartotta, hogy "ilyesmi csak Angliában lehetséges" - kórusban kiáltotta a közönség: "Éljen Haydn papa! Éljen a zeneművészet!" Mint ahogy Haydnnak szóló leveleiben "Legdrágább Papa"-ként szólította meg őt és "Hálás fia"-ként búcsúzott tőle Sigismund Neukomm is, az egyik tanítvány, aki nemcsak zongorakivonatot készített A teremtésből és Az évszakokból (1801), hanem - ez utóbbiból - vonósnégyesre (!) írott átdolgozásokat is.

A szeretet- és tiszteletteljes "Haydn papa" formulát a zenetörténet-írás azután Haydnra mint a szimfónia, a vonósnégyes és a bécsi klasszikus stílus "atyjára" is rávetítette. Innen pedig már csak egy lépés, hogy Haydnt csupán Mozart és Beethoven előfutárának, műveit pedig kizárólag a hangversenyek "bemelegítő" nyitószámának tekintsék. A műalkotás beethoveni egyediségétől elbűvölt, romantikus zsenikultusz Haydn termékenységében legfeljebb a "műfaji egyenletességet" értékelte, zenéjét kissé lesajnálón a "megható kedélyesség" és a "mennyei együgyűség" példaképeként emlegetvén. Elhíresült jellemzésében Robert Schumann például "a ház megszokott, jó barátjaként" ábrázolta Haydnt, "akit mindig szívesen és nagy tisztelettel fogadnak", ám aki „napjainkban nem kelt mélyebb érdeklődést". Eduard Hanslick, a 19. század rettegett kritikusa pedig még rá is tett egy lapáttal a "papára", amikor mint "tevékeny, kedves, csókolnivalón szeretetreméltó nagypapáról" írt Haydnról. "»Haydn papa«, a copfos idők ártalmatlan és kedélyes, legjobb esetben is csak humoros öregura (mindig az öreg Haydnra gondolunk, soha nem az ötvenévesre, kinek lába előtt hevert az egész zenei Európa): ez kiirthatatlan klisé" - írja Joseph Haydn und seine Zeit [Joseph Haydn és kora] című 2000-ben megjelent könyvében Ludwig Finscher, a neves Haydn-kutató.

Helmuth Rilling
Helmuth Rilling

Lehetséges, hogy Haydnt a nála majd negyedszázaddal fiatalabb Mozart szólította elsőként papának, éspedig utolsó találkozásukkor. Öt esztendővel korábban, hat kvartettje híres ajánlásában még arra kérte "legkedvesebb Barátját", legyen "Apjuk, Vezetőjük és Barátjuk" e műveknek. Igaz, az akkor 29 éves Mozart itt önmagát is olyan apához hasonlítja, aki "kiküldi fiait a nagyvilágba [...], hogy őket egy igen híres ember támogatására és vezetésére" bízza... Amennyiben hihetünk Dies már idézett életrajzának, mely jórészt az agg zeneszerző szóbeli emlékezésein alapul, úgy a két zeneszerző utolsó "víg lakomájára" 1790. december 15-én került sor, amikor Haydn első ízben kelt útra London felé. "Papa! [...] Maga nem kapott nagyvilági nevelést, és túl kevés nyelvet beszél" - mondotta volna Mozart, atyai jó barátját az utazás fáradalmaitól féltvén. Mire Haydn frappánsan ezt válaszolta volna: "Ó, az én nyelvemet az egész világon értik." "Úgy hát ebben az életben bizonyára utolszor mondunk egymásnak istenhozzádot" - búcsúzott tőle talán nem is egészen tapintatosan Mozart, hiszen Haydn ekkoron már idősnek számított. Egyikük sem sejthette, hogy a prófécia igaznak bizonyul, még ha pont fordítva is, mint amiként ők érthették. Merthogy alig egy esztendő múltán, még az első londoni út idején nem Haydn, hanem Mozart halt meg, befejezetlenül hagyva a Rekviemet (1791), amely tizenhét és fél évvel később a Haydn emlékére mondott misén is fölcsendült.

Nagy szerencse, hogy az 58 esztendősen "még jó erőben lévő" Haydn nem hallgatott fiatalabb barátja intésére ("...már nem vagy fiatal...")! Hiszen London nélkül nem született volna meg a kései művek egész sora, így a két nagy oratórium - A teremtés és Az évszakok - sem. Ezek inspirálója ugyanis kétségkívül a Händel-oratóriumok előadásának angliai hagyománya volt. A felvilágosodás eszmevilágát összegzi méltóképpen e két Haydn-remek, áthatva a felvilágosult istenhittől, a deizmustól. Aminthogy komponista és szövegírója - egyben a mű megrendelője: Gottfried van Swieten báró - Az évszakokba az emberi élet korszakait is belelátta. Így lett a természet és a földművelés évenkénti ciklusában a Tél az elmúlás metaforája.

"Jó papámat gipszbe öntöttem" - jelentette "könnyekkel a szemében" Johann Elssler, a halotti maszk készítője, korábban a zeneszerző legmegbízhatóbb kottamásolója, utolsó napjainak krónikása, abban a levélben, amely "szeretett apánk" elhunytáról adott hírt Georg August Griesingernek, a legfontosabb korai Haydn-életrajz írójának. Ez utóbbi mellesleg azt állítja, hogy az elárvult papagájt Liechtenstein herceg vásárolta meg, nem éppen olcsón: 1400 akkori, osztrák forintért... Ugyanannyiért, amennyi Haydn "papa" éves fizetsége volt az Esterházy hercegeknél. És valamivel kevesebb, mint egyharmadáért annak, amit szerzője a lipcsei Breitkopf & Härtel cégtől kapott Az évszakok kiadási jogáért. No persze, még a napóleoni háborúk okozta pénzromlás előtt!


Orfeo Zenekar, Purcell Kórus
Orfeo Zenekar, Purcell Kórus

"Különleges találkozás lesz"- Beszélgetés Vashegyi Györggyel

- 2008 óta minden évben elhangzott újévkor Haydn Teremtés című oratóriuma a Müpában, Fischer Ádám vezényletével, más és más együttesek előadásában. Miként változik 2013-tól ez a hagyomány?

- Felmerült a Müpa vezetésében, hogy a sok Teremtés után szólaljon meg más mű is Újévkor. Adta magát az oratórium testvérdarabja, a néhány évvel később keletkezett Évszakok, amelyet én személy szerint - ha lehet - még zseniálisabbnak tartok: úgy vélem, méltánytalanul szorítja háttérbe a Teremtés. A darab ráadásul erőteljesebben kötődik Magyarországhoz, tekintettel arra, hogy egyik legcsodálatosabb vonása a különleges természetábrázolás, a természet pedig Haydn számára elsősorban a magyarországi tájat jelentette. A nyár Eszterháza klímáját, a tél Kismarton vidékét. Az idős Haydn egyébként nagy hatást gyakorolt a romantikus generációra: az Évszakok a német romantika alapvetése, elképzelhetetlen nélküle Mendelssohn, Brahms vagy akár Wagner.

- Az újévi koncert új koncepciója az állandó karmester, változó együttesek szereposztást felcserélte.

- Valóban, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar jelentik majd az állandóságot. Első alkalommal Helmuth Rilling fogja vezényelni a két együttest, 2014-ben pedig a tervek szerint René Jacobs. Rillingnek nagyon sokat köszönhetek: lemezei után tizenhat évesen találkoztam vele személyesen, tizenhét évesen jártam nála először mesterkurzuson, és ő "hozott össze" John Eliot Gardinerrel is. Különféle együttesekben sokat játszottam vele, úgyhogy zeneileg és személyesen egyaránt jól ismerem. Ő jövőre lesz 80 éves: nagyon örülök, hogy megmutathatom neki, hol tartunk a Purcell Kórussal és az Orfeo Zenekarral, s hogy éppen az Évszakokat fogja dirigálni. Ehhez a darabhoz kötöm ugyanis az együtteseim "nagykorúvá" válását: 2003-ban játszottuk először a művet, s az óta persze jó pár alkalommal.

- Rilling nem historikus karmester. Jelent ez bármilyen nehézséget?

- Sejtésem szerint Rilling most először fogja korabeli hangszeres együttes élén vezényelni az Évszakokat, ezzel együtt nem hinném, hogy bármi nehézséget okozna a közös munka. Egyrészt azért, mert a darabban az énekhangnak van talán a legfontosabb szerepe, másrészt azért, mert ma már a régizenei megközelítésnek sincsen semmiféle szektás jellege: a historikus szemlélet univerzálissá vált. Fischer Ádám működése is jó példa rá, hogy a hagyományos és a historikus előadás között szabad az átjárás. Nagyon várjuk Helmuth Rillinget: biztos vagyok benne, hogy különleges találkozás lesz.

FG