Eleonóra

Polgár Judit: "Édesapám mondogatta, a színpadon meg kell nyílni"

2013.01.01. 06:48

Programkereső

Hegy, völgy, fjord, síkság – kinek melyik az ismerős, a meghitt. Ezeket a kötődéseket idézi fel az Óbudai Társaskörben január 11-én a Lent a völgyben című koncerten egy fiatal svájci énekesnő, Leila Pfister, valamint a magyar zongoraművész, Polgár Judit.

Judit többféle kötődéssel is bír: amikor ugyanis édesapja, Polgár László szerződést kapott a zürichi operába, a család is Svájcba költözött. Az azóta Zürichben élő zongoristát arról kérdeztem, hogy ő hol érzi magát leginkább otthon, és természetesen beszélgettünk édesapjáról is, aki január elsején lenne hatvanhat éves. 

- Legutóbb mikor koncertezett itthon?  

- 2009-ben és 2010-ben többször is felléptem Magyarországon. Három évvel ezelőtt az Óbudai Társaskörben adtunk egy koncertet édesapámmal, Schubert Téli utazás dalciklusát játszottuk, amit nem sokkal ezután a Miskolci Operafesztiválon és Debrecenben is előadtunk. Budapesten legutóbb 2010-ben a Zsidó Nyári Fesztiválon adtam dalestet. 

- Ezek szerint jól kérdeztem, az "itthon" önnek még mindig Budapestet jelenti, pedig tizenöt éves kora óta Svájcban él.

- Igen, lassan már többet éltem Svájcban, mint Magyarországon, de magyar az anyanyelvem, a magyar kultúrában nőttem fel, a családommal magyarul beszélek. Nagyon sok meghatározó élmény fűz Budapesthez és Magyarországhoz. Eleinte nem szerettem Svájcban élni, nem volt könnyű a beilleszkedés. Ma már viszont úgy érzem, hogy Zürich a második otthonom, itt él a családom, a barátaim, a társam. Mostanában már az akcentusom sem hallatszik, nem veszik észre, hogy nem vagyok svájci. Ha viszont megkérdezik, honnan jöttem, mindig azt mondom, hogy magyar vagyok.  

Leila Pfister és Polgár Judit
Leila Pfister és Polgár Judit

- A programjuknak is az otthon, a haza van a középpontjában. Hogyan állt össze ez a Lent a völgyben című műsor, melyiküknek jutott eszébe?

- Az ötlet Leilától származik. A nagymamája norvég, és nagyon sokszor jár a szünidőben Norvégiába, a nyelvet is remekül beszéli. Először arra gondolt, hogy adjuk elő Grieg népdalfeldolgozásait, ezután kiválasztottunk néhány német dalt is, hiszen a német az anyanyelve. Sibeliust is belevettük a műsorba, aki ugyan finn, de svéd népdalokat zenésített meg, és a svéd nyelv olyan közel áll a norvéghoz, hogy ez sem volt probléma. Aztán persze magyar népdalokat is választottunk, Dvoráktól pedig német versekre írt dalokat. Ezt a műsort egyszer már megszólaltattuk Bernben, a budapesti koncert után egy hónappal pedig a nürnbergi operaházban játsszuk. 

- Változik valamennyit a program annak függvényében, hogy épp melyik országban vannak?  

- Igen, a budapesti koncert előtt kicsit megváltoztattuk a műsort, belevettünk még egy Kodály-dalt, és a ráadás is magyar dal lesz. 

- Gondolom, ezeknél segítenie kellett Leilának, hogy tökéletes legyen a kiejtése.

- Persze, de nagyon jó nyelvérzéke van. Amikor magyarul énekel, szerintem nem is lehet hallani, hogy nem ez az anyanyelve. A svéd és a norvég szövegeknél meg ő segített nekem, hiszen dalkísérőként minden szót pontosan értenem kell, és tudni, hol van a hangsúly. Minden nyelvnek megvan a maga dallama és ritmusa, és ez a zenében is benne van, ha azt nem érzed, nem tudod úgy játszani. 

- Elsősorban énekesekkel dolgozik a színpadon. Elég, ha ugyanazt a zenei nyelvet beszélik, vagy önnek a jó személyes kapcsolat is fontos?  

- A daléneklés egy intim műfaj, ami szorosabb kapcsolatot igényel az előadók és a közönség között. Nekem fontos a kölcsönös szimpátia, szerintem így könnyebb kommunikálni és egybeolvadni a színpadon. Nekem az a tapasztalatom, hogy akivel zeneileg jól megértjük egymást, azzal általában emberileg is egy hullámhosszon vagyunk. Leilával például együtt tanultunk a Zeneakadémián, jártunk közösen dalkíséret-órára is, és gyakran mentünk így, ebben a duó-felállásban mesterkurzusokra és versenyekre. Körülbelül nyolc éve dolgozunk már együtt. 

Polgár Judit
Polgár Judit

- Olvastam egy régebbi interjúját, ahol azt mondta: nem igazán szereti a rivaldafényt, és azt, ha a középpontban van. Ez változott valamit, vagy most is szívesebben lép fel énekessel, mint egyedül?

- Ez nem változott. Nem vagyok szólista típus, jobban érzem magam, ha kamarazenét játszhatok. Szerintem ez a sportban is így lehet, van, aki egyéniben, van, aki csapatban tudja a maximumot adni. Úgy érzem, hogy nekem igazán a dalkíséréshez van tehetségem. Annyira vonzódom ehhez a műfajhoz, hogy a koncertdiploma megszerzése után három évig csak dalirodalommal foglalkoztam. 

- A beszélgetésünk elején említette az édesapját, és az utolsó közös budapesti fellépésüket. Több feszültséget jelentett önnek, ha őt kísérte a színpadon, vagy éppen ellenkezőleg: nagyobb biztonságban érezte magát vele.  

- Mindkettő igaz. Zeneileg - azt hiszem - közös nyelvet beszéltünk, és az óriási tapasztalata biztonságérzetet adott nekem is. Szárnyakat adott a bizalma, de egyben nagyobb elvárással és felelősséggel is járt. 

- Nyilván sokat beszélgettek egymással szakmáról. Melyik az a gondolata, amit ön átvett és teljesen magáévá tett?

- Nagyon sokszor mondogatta, hogy ebben a szakmában nem lehet megsértődni, és ezt nekem is meg kellett tanulnom. A fellépések kapcsán pedig azt mondta, hogy a színpadon meg kell nyílni. Nem mint magánszemély, hanem abban a szerepben, amit a színpadon játszom. Ezen dolgozom.

Tobias von Glenck: Kopf Kino Kantaten - zene Alkmini E. Boura rövidfilmjéhez, km.: Polgár Judit (zongora)