Mátyás

Bartókba belefeledkezni

2013.02.05. 11:00

Programkereső

A Fesztiválzenekar és a Müpa maratonjának legfőbb tanulsága, hogy Bartók zenéje igenis érdekli a közönséget, sőt, zenekari és népi dallamokat feldolgozó művei kifejezetten könnyen utat találnak a hallgatók szívéhez. S ha győzteseket kell hirdetni: az egésznapos koncertsorozat legjobbjai Komlósi Ildikó, Kocsis Zoltán és a Muzsikás voltak. Maratoni BESZÁMOLÓ, maratoni GALÉRIÁVAL.

Személyes vallomással kezdem: Bartók a kedvenc zeneszerzőm. Zeneiskolás zongorista-növendékként a betűvetéssel és a szorzótáblával egyszerre kezdtem ismerkedni műveivel, a családi lemezek közül a Cantata Profanát tettem fel legtöbbet, azt, amelyen Bartók maga mondja a balladát. Jelentőségét viszont csak akkor kezdtem fölfogni, amikor egy iskolai zenei verseny díjaként megkaptam Kovács Sándor a Mágus kiadó (!) gondozásában A Világ Legnagyobb Zeneszerzői sorozatban 1995-ben megjelent mini-monográfiáját. Később persze sok komolyabb kiadványt is elolvastam, volt alkalmam zenekarral játszani a Concertót, de azóta vártam a pillanatot, hogy egy egész napot tölthessek Bartók zenéjébe belefeledkezve.

2008-ban, a Budapesti Fesztiválzenekar első maratonja után meg is ígértem: "ha Bartók lenne a következő kiválasztott zeneszerző, ígérem, időben elkezdek edzeni, hogy ne csak a váltó, hanem az ultramaratoni kategóriában is célba érjek...". Fischer Iván végül adott néhány év felkészülési időt, én pedig álltam a szavamat. Nem titok: eredetileg a helyszínről szerettem volna óránként bejelentkezni, hogy a friss élményeket, fotókat és elcsípett nyilatkozatokat azon melegében megoszthassam azokkal az Olvasóinkkal, akik nem maguk is a Müpából (vagy a Bartók Rádiót hallgatva) követték a koncerteket. A 10:30 és 22:30 közé beszorított tizenegy hangverseny azonban olyan feszített tempót - olykor a szó szoros értelmében vett rohanást - követelt meg, hogy a laptopot elővenni sem volt idő. Sőt, a csúszások, és az interjú-készítés időigénye miatt egy koncertről le is maradtam, az élő közvetítésből pedig az alábbi - vállaltan egyenetlen és szubjektív - élménybeszámoló lett.

10.30 - I. hegedűverseny, Concerto

Banda Ádám - hegedű, MÁV Szimfonikus Zenekar, vez.: Csaba Péter

A Bartók-maraton legeleső hangjait Banda Ádám szólaltatta meg. Játékából csak úgy áradt az a feszültség és izzás, ami Bartók műveit összetéveszthetetlenné teszik. A fiatal hegedűművész üdítően slampos öltönye csak a látszat: amit kinőtt, az a ifjúi szertelenség. A MÁV Szimfonikusok rendkívül  kiegyenlítetten és kulturáltan, de - különösen a fafúvók - kicsit tompán szóltak - igaz, egy pillanatra sem fedték a szólistát. A Concerto előadásából a fölényességet hiányolhattuk: a gyors tempójú részek hajszoltnak tűntek, a lírai passzázsokat az elidőzés nyugalma tehette volna jobbá, s ami a bartóki deklamációt illeti, Csaba Péter inkább a nemzetközi sztenderdek szerint, mintsem a vállaltan - és olykor túlzóan - magyaros felfogásban állította be a ritmusokat. A fiatalkori hegedűverseny és a kései Concerto Bartók szelíd arcait mintegy hídformában  mutatta fel, és megelőlegezte a Bartók-maraton teljes programjából leszűrhető tanulságot. A telitalálatnak bizonyuló nyitó műsor egyetlen, nem elhanyagolható szépséghibája az volt, hogy bő negyedórával nyúlt hosszabbra, mint az idális 50 perces műsoridő.

Banda Ádámot egy szünettel később sikerült mikrofonvégre kapni: "Életemben először játszottam koncerten a fiatalkori hegedűversenyt, de már sokat foglalkoztam vele, mert a disszertációmat Hubay Jenő és tanítványainak kapcsolata Bartók Bélával címmel írom. A Hubay-féle hegedűiskolára Bartók mindig figyelt: Geyer Stefi ihlette első hegedűversenyt, a rapszódiákat Szigeti Józsefnek, a II. hegedűversenyt Székely Zoltánnak komponálta Bartók. Ez a téma kisgyerek korom óta izgat, és most talán valamit hozzá tudtam tenni, hogy Bartók még  közelebb jusson az emberekhez. Óriási megtiszteltetés, és igazán különleges élmény volt, hogy én nyithattam meg a Bartók Maratont!"

11.30 - Mikrokozmosz

Öt zongorista-palánta, huszonhét darab a Mikrokozmosz hat füzetéből. A lenyűgözően magabiztos fiatal tehetségek és műsoruk között szerencsére konferálás is segített tájékozódni. Az elhangzott művek felsorolásától eltekintenék, de álljanak itt a gyerekek (iskolájuk és tanáraik) nevei: Vígh Theodóra (Hubay Jenő Alapfokú Művészeti Iskola, felkészítő tanár: Homor Istvánné) ; Magyar Valentin (Balassagyarmati Rózsavölgyi Márk Alapfokú Művészetoktatási Intézmény, Somogyvári Ildikó); Heinrich Attila Henrik (Miskolci Egressy Béni-Erkel Ferenc Zeneiskola, Csabay Csilla); Radnóti Róza (Járdányi Pál Zeneiskola, Hornyánszkyné Becht Erika); Forró Fruzsina (Tóth Aladár Zeneiskola, Eckhardt Gábor). Zeneiskolások fellépése évek óta nem meglepetés a Budapesti Fesztiválzenekar rendezvényein, Bartók zenepedagógiai műveinek jelentőségét pedig Fischer Iván már a maraton sajtótájékoztatóján kiemelte, amelyen ízelítőként hallhattuk Radnóti Róza játékát. Ha még nem tették volna meg, tekintsék meg videó-összefoglalónkat

12.30 Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, Divertimento

Budapesti Vonósok, vez: Kovács János

A maraton alkalmából jelentősen kibővült kamarazenekar fellépése után először Botvay Károlyt, az együttes művészeti vezetőjét kértem, hogy röviden értékelje a koncertet. "Nagyon meg kell köszönjük Fischer Ivánéknak, hogy ilyen nehéz és komoly művekkel tiszteltek meg minket - különösen a Zenét nagyon ritkán adódik mód eljátszani. Ez az alkalom valóban ünnepszámba ment! Bár Bartók zenéje ma már, egyetemleges, amikor itt, Magyarországon szentelünk egy teljes napot a műveinek, hallatlan felelősség hárul ránk. Sokan nagyon jól játsszák Bartókot, de mégiscsak etalonként figyel a világ arra, hogy Budapesten mi történik. Nem beszélve arról, hogy olyan kiváló elődeink, mint Reiner Frigyes vagy Solti György előadása lemezfelvételeken máigvelünk vannak. Az ő interpretációik is különböznek, de mindegyik hiteles, hiszen még ismerték Bartókot. Mi már erre a "tiszta forrásra" már nem támaszkodhatunk, de amit a kottában rögzített Bartók, azt igyekeztünk maradéktalanul megvalósítani. Ez az első maraton, hogy nem játszom. De az idő megy, és még idejében át kell adni a fiataloknak a vonót. A nyolcvanadik születésnapomnál nagyobb mérföldkövet nem láttam, hogy ezt megtegyem. De azt hiszem, nyugodt lehetek afelől, hogy az utódok is mindent megtesznek azért, hogy a saját szerzőinket - és különösen az ilyen óriásokat, mint Bartók - méltó előadással tiszteljék meg. Kovács Jánost mi kértük fel - hogy miért, a koncert után már nem nehéz megindokolni. Igaz, a zenekarból is mindenki beletette a szívét-lelkét, de ő nyúlt úgy a darabokhoz, ő formálta meg úgy a hangzást, s az ő összegző karmesteri fantáziája foglalta össze és tette rá a kézjegyét az előadásunkra."

Megkérdeztem Kovács Jánost is, aki elárulta, hogy gondolkodás nélkül azonnal igent mondott a Budapesti Vonósok felkérésére, és a jövőben is örömmel csatlakozna hozzájuk, ha olyan műsor adódik, ahol szükséges karmester. A karmester a rá jellemző tréfás stílusban hozzátette, "a Zene és a Divertimento nagyon nehéz darabok - különösen a Zene első, és a Divertimento második tétele - de sikerült legyőzni a halálfélelmemet, és megérte! Jómagam - Kocsis Zoltánnal ellentétben - csak a Bartók-művek egy nagyon csekély részét ismerem, de mindegyik olyan hatással van rám, amit nem is tudok szavakba önteni. Az Operában a három egyfelvonáshoz volt szerencsém, a Zenét - ami igazi világcsodája! - életemben eddig kétszer követhettem el, de nagyzenekarral, ami reménytelen vállalkozás. A karmester szerepe egy kamarazenekar élén persze arra redukálódik, hogy irányt adjon, hangulatot teremtsen, vagy kontrollálja a hangzást, de olyan „rendőri" feladatokat nem kell teljesítsen, mint az Operában, ahol a színpad és az árok összehangolása a legfontosabb teendője. A Különösen a Divertimentóban egy jó kamarazenekarnak csak púp a hátán a karmester - de ezúttal igen jó kapcsolat volt közöttünk, és a Budapesti Vonósok megtették azt a szívességet, hogy eljátszották úgy, 'ahogy a kedves vendég óhajtja'. Örömmel láttam, hogy teltház volt - hallottam ugyanis olyan hangokat is, hogy Bartók túl nehéz a közönségnek. Terjeszteni kellene mindenhol, hogy Bartók már klasszikus, - jó előadásban - bárki tudja élvezni!"

14.00 Egynemű- és vegyeskarok

Nyíregyházi Cantemus Kórusok ,vez: Szabó Dénes és Szabó Soma

Erre a koncertre sajnos a fenti két interjú miatt nem értem oda időben, a műsorszámok között pedig a szokottnál is szigorúbb hostessek nem engedtek be. Még szerencse, hogy a Bartók Rádió közvetítését a helyszínen is sugározták (igaz, nem éppen csúcsminőségű hangszórókon). A koncert után Szabó Dénes így nyilatkozott az utolsó pillanatban is megvariált műsorról: "Volt, ami jól sikerült, volt, ami kevésbé, de ebben a teremben alapvetően nem túl könnyű énekelni. Megpróbáltuk a rendelkezésünkre álló 45 percet úgy kitölteni, hogy minél változatosabb legyen a műsor, ezért jöttek-mentek az énekesek színpadról le, színpadra föl. Igyekeztünk Bartók szívéhez közeli darabokat kiválasztani: ilyen volt például a 20 magyar népdalból az a két tétel, ami a kórusok cseréjekor elhangzott, az Ablakomba, ablakomba és az Általmennék én a Tiszán, és az elején elénekeltük Bartók kedvenc népdalát, az Elindultam szép hazánkbólt is."

15:00 Bartók és a népzene

Muzsikás együttes, Jandó Jenő - zongora, Petrás Mária - ének, Farkas Zoltán és Tóth Ildikó - tánc, rendező: Káel Csaba

A legnagyobb - de legalábbis legzajosabb - közönségsikert a Muzsikás és vendégei aratták. Joggal, hiszen az elmúlt években Jandó Jenővel, illetve a Carnegie Hall-ban Schiff Andrással bemutatott, és a karácsonyi koncertjeikről ismerős táncosokkal közös műsorszámaikat a különleges alkalomra Káel Csaba rendezte egységes szerkezetbe. A háttérben vetített szocio-fotókkal, néptánc-mozgóképekkel, illetve Tóth Ildikó és Farkas Zoltán élő árnyjáték-néptáncolásának - és természetesen Jandó Jenő és a Muzsikás zenéjének - párhuzamba állítása rámutatott, hogy igenis élnek azok a gyökerek, és hogy Bartók „barbársága" (az Allegro Barbaro vagy a Román népi táncok) valójában milyen kifomultan artisztikus az eredeti népi dallamokhoz képest. Páratlan élmény volt, de további szószaporítás helyett inkább nézzék meg a Bartók Rádió próba-videóját, és olvassák el Hamar Dániellel, a Muzsikás alapító-bőgős-ütőgardonosával készült nagyinterjúnkat!

16:00 Szóló zongoraművek

Várjon Dénes válogatásában a Két elégia, az op. 14-es Szvit, a Szonatina és az Improvizációk világították meg a Bartók-oeuvre impresszionizmussal rokon és játékos színeit. A koncert után Somfai Lászlót szólítottam meg: "Várjon Dénes koncertje óriási élmény volt. Tudtam róla, hogy kitűnő Bartók-játékos, de most egészen új oldalait mutatta meg. Nagyon érzékeny arra, hogy nem feltétlenül mindig a kotta Bartók utolsó üzenete, hanem az, ahogy ő játszotta. Lehet lekopírozni, de az szolgai, és lehet alkotó módon meríteni belőle - épp, ahogy Dénes csinálja!"

A maraton forgatagában szerzett élményeiről is megkérdeztem a Bartók Archívumot több mint harminc éven át vezető, és a Bartók kritikai összekiadást főszerkesztőként gondozó akadémikus professzort: "A sok kitűnő művész különféle szempontokból világítja meg Bartók műveit, s így feltárulkozik a Bartók-zenének azt a csodálatos sokszínűsége, amelyben vannak a polgári világ nagy koncertjeire szánt zenekari- és versenyművek, vannak pedagógiai céllal írt, de önmaga által is játszott és ezáltal koncertdarabbá avatott zongoraművek, köztük az olyan csodálatos csúcsok, mint az Improvizációk, amelyek magyar parasztdalokra születtek. Biztos vagyok benne, hogy ez a színesen megszerkesztett műsor sok hívet szerzett Bartóknak. Az persze ember telhetetlen: örülök például, hogy elhangzik a III. zongoraverseny, de még jobban örülnék, ha az első meg a második is megszólalna. A Cantata Profana is fontos lett volna. Nagyon örülök, hogy a Fesztiválzenekar a Kékszakállút játssza, de remek zene a Fából faragott is. Jó, hogy voltak kórusművek, de még vannak bőven, például a nagy Húsz magyar népdal énekhangra és zongorára, ami az egyik csúcsa Bartók vokális zenéjének. Szóval az embert csak mohóvá teszi az ilyen sorozat! (nevet)"

17.00  Kossuth - szimfóniai költemény, Táncszvit

Nemzeti Filharmonikusok, vez. Kocsis Zoltán

Kocsis Zoltánék az 1907-ben, Richard Strauss hatása alatt - de a Liszt-szimfonikus költeményekkel is folytonosságot mutató - komponált grandiózus Kossuth-tal kezdtek. A szimfóniai költemény bravúros előadása kapcsán csak az 1904-es ősbemutató egyik kritikusának szavait tudom ismételni: "Alkuvást nem ismerő sovén magyar szellem ütött tanyát a Filharmonikusok dobogóján". Ha a Kossuth stílusa nem esne olyan távol az érett Bartókétól, bizony helye lenne a nagyzenekarok repertoárján! A másfél évtizeddel később komponált, kevesebb, de nem kevésbé intenzív eszközzel lenyűgöző Táncszvitben ugyanígy brillírozó előadókat közönség négyszer tapsolta vissza - az ováció persze nyilván szólt a súlyos műtét után újult erővel visszatérő Kocsis Zoltánnak, és talán annak is a gesztusnak is, hogy öt év után meghívást kaptak a Nemzeti Filharmonikusok a rivális zenekar rendezvényére. A Nemzeti Filharmonikusok játékán és karmesterük minden gesztusán a Bartok Új Sorozat évtizedes tapasztalata tükröződött: ők azok, akik igazán anyanyelvi szinten beszélik a Bartók-idiómát. (Ezért is nagy kár, hogy lassan egy éve semmi hír a sorozat folytatásáról...). Próbavideó itt!

18.00 Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, Kontrasztok

Báll Dávid és Marouan Benabdallah - zongora, Dénes Roland és Joó Szabolcs - ütőhangszerek, Kádár István - hegedű, Ács Ákos - klarinét, Fejérvári Zoltán - zongora

Fájó kimondani, de meglátásom szerint a Budapesti Fesztiválzenekar művészei és kamarapartnereik nem (de legalábbis nem mindegyikük) bizonyult elég nagy formátumú előadónak a rendkívül nehéz művekhez, és a maraton színvonalához képest. Csak sajnálhatjuk, hogy nem a Ránki-Klukon házaspár, az Amadinda Ütőegyüttes tagjai, vagy a Kontrasztokban rendszeresen bizonyító Klenyán Csaba és Keller András kapott lehetőséget. Bartók absztrakt kamarazenéje egyébként is a legnehezebben befogadható, ezért duplán veszélyes, ha az előadók legapróbb bizonytalansága, vagy átütő erejének hiánya a művekre vet árnyékot.

19.00 III. zongoraverseny, A csodálatos mandarin - szvit

Várjon Dénes - zongora, Pannon Filharmonikusok Vezényel: Bogányi Tibor

A rendkívül sűrű évadot, sok budapesti koncertet és számtalan nehéz művet elvállaló pécsi zenekar a Mandarin-szvitben érezhetően otthonosabban mozgott, mint Várjon Dénest kísérve - aki viszont igazi jutalomjátékként ült le a III. zongoraversenyhez. A maratonra való felkészülés heteiben készített interjúnkban a zongoraművész elárulta, számára Bartók a legfontosabb szerző Beethoven és Schumann mellett, a harmadik koncertről pedig a következőket nyilatkozta: "Ez az egyik legcsodálatosabb zongoradarab, a bartóki életművön belül is egy gyöngyszem. Az élete végén írta, összegző, inspirált és bizonyos fokig megrendítő mű, hiszen a hangszerelést már be sem tudta fejezni. Számomra ez egy bartóki hitvallás és a második tételnél különösen erősnek érzem a szerző Beethovennel való kapcsolatát." Nos, Várjon Dénes finoman áttört, árnyalatgazdag előadása valóban gyöngyszemnek mutatta az 1945-ben komponált versenyművet.

20.00 II. és V. vonósnégyes

Kelemen Kvartett (Kelemen Barnabás, Homoki Gábor - hegedű, Kokas Katalin - brácsa, Kokas Dóra - cselló)

A vonósnégyes-koncert szerencsétlenül ékelődött a két utolsó nagyzenekari előadás közé, így a két helyszín között ide-oda igyekvő közönség talán a legkevésbé tudott ráhangolódni az elmélyült nyugalmat igénylő nehéz kvartettekre. Kelemen Barnabás - aki rutinos maratonistának számít, hiszen  az elmúlt öt évben minden maratonon játszott egy versenyművet, vagy egy kamara-darabot - szerencsére nem vette zokon a futószalag-effektust: „Kellemes meglepetés volt, hogy egyértelműen tetszett a közönségnek a II. vonósnégyes, mert az nem feltétlenül számít sikerdarabnak. Az inkább annak tartott V. kvartett után sajnos kirohant a közönség - mire befejeztük, a korábban felhalmozódott csúszások miatt már 20 perce el kellett volna kezdődjön a Fesztiválzenekar koncertje. Egyébként nagyszerű volt a hallgatóság, ami mindig elmondható a maratonokról!"

A kvartett primáriusától megkérdeztem azt is, miért éppen a a II. és V. vonósnégyest játszották? "A szívünkhöz közelálló kvartetteket választottunk. A legnehezebbel kezdtük, és a legkönnyebbel folytattuk, most a IV. van soron - fiatal vonósnégyes lévén egyelőre itt tartunk. Alig várjuk, hogy mindegyiket magunkévá tegyük." CD-felvételben azonban nem gondolkodnak: "Lemez rögzítésnek az ideje lejárt. Ütőképes koncerteket szeretnénk, és a felvételeket megosztani az interneten. Később talán a honlapunkról letölthetővé is tennénk ezeket, de a jövő nem a letöltés, hanem a YouTube. A felvételeken a koncertélmény összehasonlíthatatlan hangulatát kell megőrizni." Az V. kvartettből van is elérhető felvételük, hiszen ezt játszották a 2012-es Végh Sándor Vonósnégyes versenyen. A nagy elődökkel kapcsolatban Kelemen Barnabás megjegyezte: "A régiek felvételeit rendszeresen hallgatjuk, a Végh-vonósnégyes bizonyosan volt ránk hatással. A felvételeik ízvilága mindazonáltal olyan különleges, hogy azt a játékmódot nem lehet átültetni a mai hangzás-elvárások közé, úgyhogy elsősorban inspirációt merítünk az előadásaikból."

21.00  A kékszakállú herceg vára

Kovács István, Komlósi Ildikó - ének, Budapesti Fesztiválzenekar, vez.: Fischer Iván

A Bartók Maraton zárókoncertje - természetesen - óriási élmény volt. Különösen az ötödik ajtó nagy C-dúr akkordjai, melyekbe az összes idegsejtem beleborzongott - a hatásból Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar lenyűgöző és hihetetlen csúcsokra képes fokozása mellett a hangversenyterem orgonája is kivette a részét.

De talán néhány apróság mintha már túlzásnak tűnt volna. Először is az arányok. Fischer Iván mintha figyelmen kívül hagyta volna azt a tényt, hogy Bartók hangszerelése és dinamikai instrukciói árokban elhelyezett zenekarra fogant - és ezzel az énekesekre aránytalanul nagy feladatot rótt. Ahogy két hónappal ezelőtt Szántó Andrea és Perencz Béla, úgy most Komlósi Ildikó és Kovács István is lehetetlen feladattal szembesült, amikor a teljes hangerővel megszólaló Fesztiválzenekar elé kiállt. (Eredetileg most is Perencz Béla énekelte volna a Kékszakállú szólamát, helyére aligha lehetett volna a Komlósi Ildikóval már bizonyított Kovács István helyett jobb beugrót választani).

Komlósi Ildikó mindazonáltal fürdött a szerepben. Bár alig néhány kézmozdulattal élt, különösen közelről lenyűgöző arcjátéka a hét ajtót legalább hétszer hét árnyalattal festette, és - különösen a mély lágéban - érzéki, dús hangjával lenyűgöző volt. A Kékszakállú várához hasonlóan szikár és komor, csak pillanatokra kinyíló Kovács István inkább a hangképzési és szövegformálási feladatokra koncentrált, és úgy tűnt, nem is óhajt a nyilvánvalóan egyenlőtlen hangerő-versenybe benevezni. A Bartók Rádió közvetítését (vissza)hallgatva a dinamikai aránytalanság persze nem derül ki, lévén a hangmérnökök tapintatosan "lehúzták" a zenekar sávjait.

A felvételről - s különösen a Fischer Iván által nem engedélyezett fényképfelvételek nélkül - nem könnyű megfogalmazni, miért volt túlzás még az a minimális színpadi játék is, amit már a 2012 decemberi előadáson kipróbált a Budapesti Fesztiválzenekar. A karmester által elszavalt, közönségre kikacsintós, egyszersmind fanyar prológusa, másrészt a - fátyol, abroncsos szoknya, szkafander és Kovalik Balázs Mephistopheles-rendezésében látott esőkabátok hibridjeként leírható - különleges kosztümbe öltöztett statiszták rám legalábbis elidegenítő hatással voltak. Különösen, amikor a taps alatt a szkafanderből kivetkőzött régi asszonyokról kiderült, hogy a testhezálló bársony alsóruházatban feltárulkozó többé-kevésbé előnyös formák tizenéves fruskákhoz tartoznak. Szerencsére a hangfelvételen mindez nem látható - jobb is, mert a kevesebb néha több.

Végezetül néhány, jelen sorok írójának telhetetlenségét bizonyító mellékes megjegyzés:

A szép kivitelezésű, de a művekről sajnálatosan szűkszavúan (és ömlesztve) nyilatkozó műsorfüzetecske alig segített eligazodni a Bartók-oeuvre-ban: például - persze ha ez egyáltalán fontos - a művek keletkezési éve nem derült ki belőle. Így Bartók stílusának alakulását, és a műsorszerkesztés finomságait az opus-számokat fejből nem ismerők aligha tudták követni. Talán elfért volna egy feláras, de valamicskét bőbeszédűbb kiadvány is a szóróanyag mellett.

Soványnak találtam a körítést: a vetítések, a Kass-nyomatok, és a Bartók és a nyolcak viszonyát bemutató molinók mellett hiányoltam legaláb 1-2 Bartók-relikviát, kottákat, tárgyakat, fotókat. Ezeknek ráadásul - legalább replika formájában - talán állandó helye is lehetne a történetesen Bartók Béláról elnevezett Nemzeti Hangversenyterem környezetében, ahol a névadóra sajnálatosan semmi nem utal a feliraton kívül. Legalább a maratonon - és a Nemzeti Filharmonikusok Bartók születésnapján adott koncertjein -  ad hoc kifüggesztett Bartók-fénykép kaphatna a terem egy megfelelő pontján állandó helyet.

De talán mindezen lesz alkalom javítani. Magam ugyanis merem remélni, hogy Fischer Iván nem csak kukacoskodó újságírói kérdésemre adott frappáns válasznak szánta a "lehet, hogy lesz Bartók Maraton 2" kijelentését. S ha újra öt évig kell türelmesnek lennem, ismét ígérem: kivárom. Addig is még néhány napig visszahallgatható a Bartók Rádió adása, és talán egyszer a koncerteken készült videofelvételek legemlékezetesebb pillanatait is közzéteszik.

Kedves Fischer Iván, kedves Müpa!

Köszönöm! A Bartók-rajongók nevében is.