Aladár, Álmos

Isteni fény és földi árny

2013.02.14. 08:05

Programkereső

A Pannon Filharmonikusok és a Pécsi Nemzeti Színház közös Rómeó és Júlia-produkciójának köszönhetően a közönség zenei társasutazást élhetett át.

A három felvonás alatt gyors egymásutánban olyan nagyhatású érzelmek peregtek le, mint az élet szépsége, a halál rútsága, a felhőtlen boldogság és a gyötrő szomorúság, a lehető legvégletesebb művészi formában. Megállapításom nem a lelkemben előidézett lelki vihar kifejezése, mindez a körülöttem ülők arcvonásain tükröződött. Felkészültem a feladatomra: a szakirodalom szerint Charles Gounod Rómeó és Júlia című operaadaptáció adja vissza talán az egyik legsikerültebben Shakespeare drámájának feszültségét, torokszorító pillanatait, az elsöprő szerelem halálban való beteljesülését. A közönség velem együtt a Pécsett megfogalmazandó választ várta, hogyan tesz eleget a zenekar és az énekesek az érzelmi végletesség tükröztetése zenei kihívásának.

Rómeó szerepében Balczó Péter szenvedélyes játékát csodálhattuk, mely végig kiegyensúlyozott és magabiztos volt. Alakításában lehetett legjobban átérezni a szerelem fájdalmas és kínzó érzését, a közönséget szinte hipnotizálta, hogy vele együtt átélje mindazt a boldogságot és fájdalmat, amit Rómeóként kellett kifejeznie. Júlia alakjának megformálásában Kriszta Kinga nem volt végig ennyire átütő erejű, megjelenésekor még haloványnak tűnt alakítása, mintha egy láthatatlan falat húzott volna fel önmaga és a közönség közé, melytől tartózkodóbb, távolságtartóbb volt párjánál, Rómeónál. Az előadás közben sikerült alkalmazkodnia szerepéhez, az opera utolsó felvonásában már azt a Júliát láthattuk s hallhattuk, aki szerepéhez méltóan érzelmi mélységeket kavaró vad örvényeket formált. A legkülönbözőbb karaktereket alakító mellékszereplők játéka a tiszta egyszerűség szűrőjén keresztül adta vissza szerepük lényegét. Az előadásban fontos szerepet vállaló kórus olyan volt, mint egy hatalmas földöntúli erő. A zenekar kiváló játékával ugyancsak mindent megtett a drámai erő megerősítéséért.

A magával ragadó produkció egy-egy levegővételnyi szünetben a darab egyenes ívű sugárútja helyett a kevésbé fontos ösvényekre kalandozott. Az előadók hatásosan tudták a színpadra varázsolni az "isteni fény" ellenpontjaként a"földi árny" jelenlétét is. Az érzelmi láncolat végső kifejlődését - az összhangbontóan durva, már-már terrorista jellegű - technikai félrelépések sem tudták megakadályozni. A mű csúcspontjaként - az író és a zeneszerző közös akarata szerint - bekövetkező katarzis "beethoveni" erőhöz hasonlatosan viharzott keresztül a színpadon. Rómeó és Júlia égi szférákba emelkedő "szerelmi halála" - alakítóiknak köszönhetően - túlmutatott egy szokványos földi tragédia egyszerűségén, ezért a nagyszerű opera többi jelenete e mellett már-már középszerűnek hatott.

Még szót kell ejteni az előadás egyik legfontosabb feltételéről, az ötletgazdag, minden hivalkodást nélkülöző rendezésről. A szcenikának tulajdonítható, hogy az opera kezdő felvonásában első látásra fel sem tűnte a szokványostól eltérő megoldások, a darab újszerű megközelítése. A második felvonásban már jobban domináltak a zavaró szürreális megoldásokat nélkülöző modern elemek, meg sem próbálva felülkerekedni a klasszikus operán. Összességében a rendezés a darab engedelmes szolgájaként és nem hataloméhes uraként meg sem próbálta, hogy mindent tönkretéve átvegye a hatalmat a cselekmény nagyszerűsége felett. A ravasz fények játékának egyedi légkörében a jelenetek kényelmesen, tág térben követték egymást, szűk helyen nem is tudtak volna így kibontakozni.

A Rómeó és Júlia opera feszült és nyugtalan drámai cselekményének előadásától elvárható volt, hogy az "isteni fény" végig a szemünk előtt villózzon. Ez a szinte megvalósíthatatlan emberi varázslat végig nem is sikerülhetett, összességében mégis olyan művészi produkciót láthattunk, mely díszes palotát varázsolt a pécsi "világot jelentő deszkákra".