Bernát, Felícia

A menüett árnyéka

2013.02.19. 13:10

Programkereső

Luigi Boccherini azon komponisták közé tartozik, akik nevét - nem egyértelműen hízelgő módon - jószerével egyetlen hívószó őrizte meg az utókor szeszélyes emlékezetében. Az 1743. február 19-én Luccában született zeneszerző esetében ez a kifejezés a "menüett", amely az op. 11/5-ös E-dúr vonósötösnek köszönhetően bő kétszáz esztendeje kísérti (sőt, bizonyos fokig helyettesíti) alkotója életművét. Olyannyira, hogy még a historikus előadói gyakorlat repertoárformáló ereje is csak óvatos eredményeket tudott elérni a komponista oeuvre-jénak újraértelmezése terén.

 Pedig Boccherini jóval invenciózusabb zeneszerző volt annál, hogysem ilyen szűkre szabott recepciótörténeti pozícióval kelljen beérnie. Művészcsaládból származott (apja is mélyvonós hangszerek játékosaként szerzett nevet, míg fivére költőként és táncosként igyekezett érvényesülni), és olyan pályát futott be, amely tökéletesen megfelelt a kor szokásainak és lehetőségeinek. Római tanulmányai után évekig Bécsben dolgozott, majd egy rövid itáliai kitérő után Párizsba költözött, ahol számos kompozíció-ciklust, többek között triókat és vonósnégyeseket jelentett meg. A hagyományosan elfogadott álláspont szerint innen a párizsi spanyol követ vitte magával III. Károly udvarába, majd utóbb az uralkodó testvérének a szolgálatába szegődött. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy pártfogójának tudhassa a porosz kriályt, II. Frigyes Vilmost is (márpedig ez a pártfogás rendszeres anyagi támogatást jelentett), aki lelkes amatőr csellistaként érdeklődött Boccherini zenéje iránt.

Lucca, Toszkána
Lucca, Toszkána

 Munkásságát voltaképpen egy olyan zenei nyelv szorította háttérbe élete vége felé, amely rendkívül sokat köszönhetett az itáliai hangszeres művészet újdonságainak: a 18. század második felében felemelkedőben lévő Bécs környéki stílus. A kismartoni és eszterházai elzártságban elsöprő nemzetközi hírnévre szert tevő Haydn kompozícióinak népszerűségével szemben Boccherini művei idővel alulmaradtak, annak ellenére, hogy az új kamarazenei műfajok, köztük a vonósnégyes párbeszédességének kialakításában az olasz komponista törekvései, amelyeknek köszönhetően a csellószólam kiszabadult korábbi, pusztán a harmóniai váz biztosítását szolgáló szerepéből, és önállóbbá, melodikusabbá vált, nem csekély szerepet játszottak. Jóval jelentősebbet annál, mint amire egyetlen, egyébként kétségkívül kellemes tánctétel alapján következtetni lehetne.