Edina

Az Ezeregyéjszaka meséi a Pannon Filharmonikusok előadásában

2013.02.27. 18:00

Programkereső

Rendkívül különleges élménnyel gazdagodhattak azok, akik jegyet váltottak a Pannon Filharmonikusok február 23-i hangversenyére: a több mint kétszáz éve fennálló zenekar történetében először ezen a szombaton női karmester lépett a pécsi pódiumra.

A skandináv országokban igen nagy elismertségnek örvendő fiatal karmester, Eva Ollikainen neve itthon valószínűleg nem sok embernek ismerős. Jómagam sem igazán tudtam, mit várhatok az estétől, így kíváncsian figyeltem, amint a Maestra határozott léptekkel és kedves mosollyal a színpadra érkezett. Legelsőként a finnek nemzeti zeneszerzőjének tartott Sibelius szimfonikus fantáziája, a Pohjola lánya hangzott el. Ahogy azt a műsorismertetőből is megtudhattuk, a zenemű egy borongós történetet mesél el: Vejnemöjnen, az öreg agg egy fiatal lány kezét igyekszik elnyerni, egy lehetetlen feladat azonban meggátolja ebben. Miközben a zord, téli dallamot hallgattam, lenyűgözött, ahogy ez a törékeny hölgy szilárd elképzeléseivel és megbízható kézmozdulataival az egész zenekart irányította. Azzal, hogy a gyökereihez nyúlt vissza, a finn származású karmester még hitelesebbé tette az előadást - természetesen ehhez a zenészek precizitására is szükség volt. Az utolsóként a levegőbe hasító éles, egyenes, halk vonós hangok a műsorismertető előzetes olvasása nélkül is egyértelművé tették a darab végkifejletét: a kudarc, az összeomlás és a teljes reménytelenség érzése még másodpercekig ott ragadt közöttünk, egészen addig, míg el nem oszlatta a kirobbanó, fergeteges tapsvihar.

A döbbenetes kezdés után Saint-Saëns Bevezetés és Rondo Capriccioso című műve következett a fiatal hegedűművész, Petteri Iivonen közreműködésével. Ez a nagyívű alkotás kisebb egységekre tagolódott: az indításként szolgáló melankolikus andantéban a szólista virtuozitása már az első pillanatoktól kezdve megmutatkozott, ám a művész helyenként - ahol a darab megkövetelte - ügyesen a zenekar részévé is tudott válni. A kezdetben puha, majd heves vonósok csak erősítették a kedves-szomorkás hangulatot. A következő, játékos rondótéma mentes volt a heves érzelmektől, hallgatásakor a színtiszta zenében merülhettünk el; ezután a két közjáték hirtelen felébredésként hatott. Bár mindkettő egzotikus spanyol táncokat idézett, mégis sokban különböztek: míg az egyikben a lelassult zenekari kíséret mellett a szóló váratlan fordulatai, furfangos félzárlatai teremtették meg a kora tavaszi hangulatot, addig a másikban a fúvósok újbóli belépésükkel, a vonósok pedig jóleső, meleg, telt üveghangjaikkal varázsoltak jókedvű, lendületes légkört. Hallottam, ahogy valahol a közelemben valaki a lábával üti a taktust, és a tipikus, odamondó zárlat után érthető volt a véletlenül összecsattanó néhány kéz; a rondótéma utolsó viasszatérése azonban még hátra volt. Az ebben végig jelenlévő dinamizmus, a pontos hangok és az utolsó üveghang biztosan a tudtunkra adta: most már jöhet a taps.

Petteri Iivonen
Petteri Iivonen

A szünet előtt még felcsendülő Hat humoreszk valószínűleg Sibelius életművének legelhanyagoltabb darabjai közé tartozik, a Pannon Filharmonikusoknak azonban sikerült bemutatniuk, hogy ez az egyszerű tény semmit sem von le a mű értékéből. A hegedűre írt, egyáltalán nem hivalkodó, ugyanakkor fölényes és parádés szóló szólamban egyértelműen érződött a szerzőt a saját hangszeréhez fűző különös viszony. Petteri Iivonen gyönyörű kezdése után szinte rögtön megismerhettünk egy vissza-visszatérő dacos, feszes, majd vicces dallamot, ugyanakkor volt, hogy a monumentális zenekart csodáltuk. A hegedű hol virgonc játékával, hol békés kettősfogásaival emelkedett ki a nyugodt, szinte már folyékonynak tetsző zenekari kíséretből. Bár a szólista játéka néha egyenesen nyersnek hatott, véleményem szerint az adott körülmények között mégis megfelelőnek és helyénvalónak bizonyult. A művész rátermettségét mi sem bizonyíthatta jobban, mint a ráadásként és elköszönésként - később ugyanis már nem hallhattunk a hangverseny folyamán - spontán előadott csipetnyi Bach-muzsika: bámulatos volt, ahogyan egy ilyen apró hangszer folyamatosan egymásba kötött aprólékos hangjai betöltötték a hatalmas koncertterem utolsó kis szögletét is.

 A koncert második részében egyetlen hosszabb lélegzetvételű darab került terítékre: Rimszkij-Korszakov Seherezádé című szvitje. A zenekar koncertmestere, Deák Márta finom, nőies szólójátéka teljessé tette, de nem uralta a művet, hiszen mellette más hangszerek is fontos szerepet kaptak. A bevezető részben szépen bontakozott ki a dühös, bosszúszomjas szultán és az életéért meséket mondó Seherezádé alakja a hegedű és a cselló párbeszédében. A következőkben a szemünk előtt megelevenedő négy történetben pontosan nyomon követhettük a szultán hangulatváltozásait, melyek egyenesen vezettek a végkifejlethez - de ne szaladjunk ennyire előre. Az est fénypontjaként ez volt az a mű, ahol egy percig sem kellett arra figyelnem, vajon minden tökéletes-e: egyszerűen magával ragadott a zene. Képzeletben ott voltam, mikor a hullámzó tengeren kalandoztunk a híres Szindbáddal; együtt nevettem a szultánnal Kalender herceg mókás csínytevésein; magam előtt láttam gyermekkorom meséinek bájos képeit hercegekről és hercegnőkről; elvesztem a bagdadi vásár forgatagában; végül pedig én is térdre borultam a haragos tenger hullámai előtt, és tehetetlenül néztem, amint hajóm odavész a tomboló viharban. Seherezádé nagyon jól fonta meséinek fonalát, hiszen nemcsak én hittem el minden szavát, hanem láthatólag a szultán is: a hegedű átvette a csellótól az utolsó témát, így megbizonyosodtunk róla, hogy a sok izgalom és kaland után Seherezádé végül is bocsánatot nyert. Az utójáték harmóniája, békét sugárzó szépsége csodálatos feloldása volt az egész darabnak, amely után megnyugvással teli csönd következett a nézőtéren.

 Azt hiszem, az est végére a pécsi közönség is szívébe zárta a fiatal karmestert, aki egy-egy kompozíció után alig győzte megköszönni a kiváló munkát minden egyes művésznek.