Árpád

Végtelen tükröződés

2013.03.07. 15:05

Programkereső

"Varázslatos ma is" - sóhajtja el Flamand, a zeneszerző a Capriccio első mondatát. Bár a szalonból egy vonósszextett, a saját műve hallatszik át, a komponista nem a zenére gondol.

A "varázslatos" jelző Madeleine górfnőt illeti, a zeneszerző pártfogóját, aki miatt Flamand rendre végeláthatatlan vitába és művészi vetélkedésbe keveredik Olivier-vel, a költővel. A szellemes Konversationsstück alapproblémája ugyanis az évszázadok óta nyitott kérdés: vajon egy opera hatásmechanizmusában a drámai cselekmény, vagy annak zenei megjelenítése-e a fontosabb, erőteljesebb tényező.

Strauss sokrétű játékba bocsátkozott, amikor utolsó színpadi műve témájául az opera műfajának problematizálását választotta. Tükröket állított egymással szembe, hogy a bennük látható kép a végtelenbe tűnve mutassa meg újra önmagát: az opera eljátszása folyamatában kérdezzen rá saját szerkezeti és történeti problémáira egyaránt.

A "színház a színházban" összetett képe, persze, nem volt egyedi ötlet. A 18. században, éppen abban az időben, amelyet Strauss fiktív cselekménye számára kiválasztott, (a Capriccio Gluck reformoperáinak korában, 1775-ben játszódik, ugyanabban a nosztalgikus jelentésárnyalatokkal gazdagított, szimbolikusan megjelenített korszakban, mint A rózsalovag), többen is szüzsévé változtatták, és színpadra alkalmazták azokat a vitákat, amelyeket hétköznapi körülmények között jótékonyan eltakarnak a színfalak. 1786-ban Bécsben II. József császár védnöksége alatt még versenyt is rendeztek a német nyelvű Singspiel és az olasz opera között, amelyre Mozart és Salieri is jelentkezett. Műveik, Mozart Színigazgatója (Der Schauspieldirektor) és Salieri Prima la musica, poi le parole címet viselő operája a zenés színpadi produkciók létrehozásának nehézségein, a zeneszerzők, librettisták, énekesek veszekedésén élcelődtek, egészen úgy, ahogyan bő százötven évvel később Strauss is tette.

Richard Strauss vezényel
Richard Strauss vezényel

A Capriccio azonban, amelynek eredeti ötletét ugyanaz a libretto adta, amelyre Salieri komponálta a schönbrunni Orangerie-ben bemutatott alkotását, árnyaltabban fogalmazza meg a maga kérdését, mint a 18. századi szellemes erőpróbák. Strausst messze nem csupán valóság és fikció egymásra vetítésének kölcsönhatása foglalkoztatta. Ami azt illeti, nem is először ültette a közönséget olyan nézőtérre, amiről egy másikra lehetett látni: a Molière-ötletet adaptáló Aridane auf Naxosban már részletesen kibontotta a színpadra állított színpad kettősségében, illetve a mintegy készülődés közben rajtakapott szereplők emberi viszonyaiban rejlő lehetőségeket - a Capriccio bemutatása előtt éppen harminc évvel.

Utolsó operájában magát az operát vitte színre (noha a színpadot időközben intimebb közeggé, szalonná változtatta); voltaképpen az opera allegóriáját alkotta meg. Nem egyszerűen azt a kérdést tette fel - és hagyta nyitva, mint Rebekka Stanzel, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Capriccio-produkciójának rendezője megjegyzi -, vajon a szövegi vagy a zenei elemek drámai súlya működteti-e elsősorban a műfajt. És nem is csak azért nem válaszolt talán saját kérdésére, mert ezt a dilemmát valójában nem is érdemes megpróbálni eldönteni.

Strauss célja ennél enigmatikusabb és átfogóbb is volt egyszersmind. Ahelyett, hogy intellektuális mélységekbe merülve boncolgatta volna az opera esztétikai problémáit, könnyedén magabiztos művészi érzékkel inkább megjelenítette a műfajt. Ha úgy tetszik, életre hívta az operát a varázslatos, komponistában és librettistában egyaránt szerelmet ébresztő Madeleine grófnő személyében, a legilletékesebbre bízva, hogy költő és zeneszerző érzelmei között választva szöveg és zene elsőbbségének kérdésében dűlőre jusson.

A szereplők bizonyos értelmeben csakugyan az opera jóindulatáért versengenek a Capriccióban. Az opera azonban nem ítélkezik, nem harcol, nem választ, csak ragyog, csábít, él, anakorinisztikusan gyönyörű természetességgel. A grófnő pedig, miután hasztalan kér segítséget a tükörképétől, döntés helyett elmegy vacsorázni.