Auguszta

Főszerepben az Evangélista

2013.03.19. 14:22

Programkereső

Johann Sebastian Bach életének utolsó évtizedében rendszerezte, újraszerkesztette fontosabb műveit, így a Máté-passiót is. E művének különösen szép, különösen kimunkált kéziratát hagyta ránk. Bár csak a fakszimilét volt alkalmam kézbe venni, az rögtön kitetszett, alkotója milyen szeretettel, milyen odaadással és figyelemmel írta le a passiót. A kézirat egy kalligráfiai remek, melyben vörös színnel van kiemelve a nyitókorál. És vörössel vannak benne feljegyezve az evangélista megszólalásai.

A János-passió drámaiságával többek közt azért sem vetekedhet - nem is szándéka - e mű, mert az alapdarabban, vagyis a Máté jegyezte Evangéliumban az elbeszélő részletgazdagabban adja elő Krisztus történetét, kiemeltebb szerephez jut benne az egy-egy gondolatnál, egy-egy eseménynél hosszabban elidőző, a történet felett őrködő evangélista. A legmesszebbmenőkig akceptálható tehát egy olyas felfogás, ami a bibliai szöveg közvetítőjét teszi meg főszereplőnek, amelyben a legnagyobb súlyt az előadás irányítója az evangélistát megjelenítő tenorra teszi. Mint Frieder Bernius tette.

Johann Sebastian Bach
Johann Sebastian Bach

Tilman Lichdi - nem véletlen, hogy vele kell kezdenem a stuttgartiak passió-előadásának ismertetését - az az énekes, aki ennek a rendkívüli feladatnak meg tudott felelni, aki nem csak az áriáival, a turbáival, de az egyszerű recitativóiban is megrendültséget közvetített. Ő volt az előadás középpontja, központi alakja. Messze nem pusztán kimagasló énekesi teljesítménye okán. Amit Tilman Lichdi művelt evangélistaként, az az előadóművészet csúcsa: mélyen átélte a számunkra, európaiak számára legfontosabb drámát, Krisztus drámáját. Hangja ugyanakkor egy pillanatra sem bicsaklott meg, nem halványodott. Előadása mégsem lett merev, hiányzott belőle az a konokság, ami egy másik mai nagy evangélista, Johannes Chum sajátja, ugyanakkor a szöveget is mindvégig érthetően, tökéletes artikulációval (a Sie Halten aber einen Rat recitativóban túl erősen, szinte mintha már beakadt volna a nyelve, nyomta meg az R-eket - ez az egy, ami felróható neki) adta elő. Szemben, mondjuk, a nekem az evangéliumot kissé angolos némettel elővezető másik óriással, Mark Padmore-ral. Padmore egyébként az általam látott két előadásban, a mű végén mindig kicsit túljátszotta szerepét. Azt kívánván érzékeltetni, hogy itt a legnagyobb és legfontosabb emberi, hitbéli drámát látjuk, a kereszthalál előtt könnyeket hullatott. Az ilyesmi, ez a fajta illusztratív játék Tilman Lichditől messze áll, ám ennek ellenére is képes arra, hogy a szövegen túlit, azt, amit Evangélisták, úgy hiszem, csak akkor tudnak megjelenítetni, ha valóban hisznek, ha a szöveget hívőként élik meg, is megjelenítse.

Frieder Bernius régi zenés eszközökkel létrehozott, de nem szimplán egy rekonstrukciónak tekinthető, hanem annál jóval erőteljesebb, olykor már-már erőltetetten egyedi interpretációjának (indokolatlannak tetszett a nyitókorál, a Was mein Gott will kórus, az első részt lezáró O mensch tempója: úgy éreztem ezeket az epizódokat kissé elsiette az egyébként kiemelkedő teljesítményt nyújtó, áttetszően, tisztán és pontosan megszólaló Stuttgarti Kamarakórus) oszlopa Tilman Lichdi volt.

A lipcsei Bach-szobor a Tamás-templom előtt
A lipcsei Bach-szobor a Tamás-templom előtt

Bernius színben és értékben is eltérő két kórust és hangszer-együttest vezetett: a második pult játszói kevésbé voltak attraktívak, a megszólalás árnyaltsága az első együttesnek volt köszönhető, ebben foglaltak helyet azok a kiemelkedő szólisták, akik a legsikerültebb ária-előadásokat kísérték, így a Buss und Reu-ban közreműködő fuvolisták, a gambás, az Aus Liebe will mein Heiland sterben szopránáriát kísérő fagottos és oboista. És innen lépett elő az Erbarme Dich-et kísérő hegedűs is. Ennek a h-moll áriának a minden édeskésségtől mentes, a szépségen túlmutató előadásával az élő előadások többnyire adósok maradnak. Indokoltnak tetszik falzett-alttal énekeltetni ezt, ám Andreas Scholl kissé halk, ámbár roppant impulzív éneklése tudta csak feledtetni velem a hangképzés erőltetettségét. A neves alt, a kedvenceim közé ezen este után sem tartozó, tengerészadmirális külsővel megáldott Daniel Taylor megfeszült szinte, hogy az ária megnemesedjen általa, de előadását ez a folyamatos, hitelességet negligáló erőfeszítés, erőlködés kifejezetten kínossá tette. Míg a basszus-áriákban közreműködő, egyszerűen, minden manír nélkül éneklő Gotthold Schwarz inkább csak semleges volt, színtelen, Daniel Taylor kifejezetten rontotta az előadásról kialakított összbenyomást.

A continuo szólamot Bernius nem kettőzte meg, az többnyire a gamba-orgona kettősére korlátozódott, igaz, Bernius arra kifejezetten ügyelt, hogy artikulációban Krisztus - Christian Immler átélt előadása Lichdié mellé emelkedett - recitatívói különbözzenek az Evangélistáétól.

Bernius - ezt a műsorfüzet informatív interjújában el is árulja - odaadó híve volt, nem kevés ideig, Joshua Rifkinnek, és szentül hitt abban, hogy a Máté-passió Bach vezette előadásában, 1727 nagypéntekén (április 17-én) minden szólamot egy énekes énekelt. Vagyis a kórus csak kilenc főből állt. Engem ugyan erről Paul McCreesh mégoly nagyszerű előadása sem győzött meg, ám az kétségtelenül igaz, hogy a nyitókórusban megszólaló fuvolák jobban átjönnek ilyen csekély apparátus esetén. Itt, Berniusnál, kevésbé hallottam őket, holott ha volt együttesének kiemelkedő hangszeres játékosa, akkor az a két fuvolista volt.

Az 1740-es szólamanyag sokat elárul arról, mekkora létszámban álltak zenészek Bach rendelkezésére. Ez az, ami igazolja a két kórusos, két zenekaros elosztást is. E szerint, ha többen is voltak Bach énekesei, nem lehettek többen szólamonként három embernél, és a kórusból emelkedett ki az áriákat elővezető négy énekes. Bernius e koncepció felé közelített, vagyis 24 énekesre emelte a kórus létszámát. Egyes szerepeket (Júdás, főpap, Péter), ahogy az ma már bevette gyakorlat, kórustagokra osztott.

A Stuttgarti Kamarakórus emelkedetten, visszafogottan énekelt, ezért lephetett meg a vihar és a mennydörgés érzékletes, dübörgő megfogalmazása. A sodró erejű tételekben a kar sosem maradt el az olykor túlzottan ziháló előadásban.

Joanne Lunn
Joanne Lunn

Bernius Máté-passiójának másik nagy meglepetése, érdeme, az Evangélista és a kórus mellett, Joanne Lunn volt, aki olyan tisztán vezetett elő, szinte a semmiből, magas hangokat, ahogy ezt annak idején csak olyan nagyságok tudták, mint Emma Kirkby. Az előadás sok szempontból jobbnak tetsző, jobban ható második részében a Sehet, Jesus hat die Hand áriájába nem erőszakosan, ugyanakkor igen erőteljesen lépett be a Kórus, a Wohin? kérdéssel. Nem csupán ennek az áriának, de a passió számos más részletének előadásában is az élenjáró angol, németalföldi zenekarok méltó örökösének és párjának tetszett a Stuttgarti Barokk Zenekar.

Berniusék előadása mégis némi hiányérzetet ébresztett bennem, minden erénye ellenére. A drámán túl nem mindig hallottam meg a szöveg rejtett tartalmait, azt, amit csak a zene közvetít, nem mindig lépett át a régi zenés hagyomány árnyékán a stuttgartiak előadása, olykor mintha csak egy korrekt produkciót hallhattunk volna: sem nem istentiszteletet, sem nem Bach-tiszteletet (Bach nagyságának áldozó előadást), sem nem igazán meggyőző koncertet. Ám ami így maradt, az sem kevés.

És sokat elárul Berniusék előadásáról, hogy a zárókorált nem követte közvetlenül dörgő taps. Lélegzetvételnyi szünetre érezni lehetett, ez nem csupán, nem csak egy nagy mű. Magyarul, hogy minden kertelés nélkül fogalmazzak, elvégre közeleg a húsvét: engem hívőként is megfogott - az egyébként evangélikus lelkész atyától származó - Frieder Bernius Máté-passiója.