Szilárda

Ifjú szívvel

2013.05.07. 07:21

Programkereső

Nyitány, versenymű és - egy vonósnégyesből kiképzett szimfónia. Ezt az egyszerre szabványos és rendhagyó mintát követte a Pannon Filharmonikusok sorozatzáró koncertje, amelynek különös jelentőségét Frankl Péter fellépése garantálta. KRITIKA

A Pannon Filharmonikusok együttese már rég nem „vidéki zenekar" - erről az örvendetesen közhelyromboló tényről győződhet meg a budapesti koncertjáró mindannyiszor, amikor csak a fővárosba látogatnak Pécs szimfonikusai. Nyilvánvalóan vannak jobban, és akadnak kevésbé sikerült hangversenyeik, de a teljesítményük általános színvonala, s ilyesformán immár a velük szemben támasztott hallgatói elvárás szintje is, igen magas, s összességében a hazai élmezőnyhöz mérhető. Erről adott bizonyságot „A zongora arca" elnevezésű sorozat utolsó, május 4-i koncertje is, amely Fazil Say nyomában most a 78. életévében járó nagyságot, Frankl Pétert vendégelte, s ahol a zenekar élére a pécsi muzsikusok körében érezhetően közszeretetnek örvendő fiatal karmester, Vass András állt.

Pannon Filharmonikusok
Pannon Filharmonikusok

A Don Giovanni nyitánya mindjárt jó formában mutatta a Pannon Filharmonikusok művészközösségét, jóllehet e szám koncerteken való megszólaltatása majd' mindig problematikusnak bizonyul. Az előadók és a hallgatók ugyanis - érthető okokból - a teljes operát (sőt olykor az operából kibontott világdrámát) keresik e nyitányban, s ez az előzetes elvárás csak részlegesen teljesülhet. Vass András remekül motiváló vezénylése nyomán most egy okosan fölépített, az alul- és felülfogalmazástól egyaránt tartózkodó interpretációt hallhattunk, tartózkodóan kimért dinamikai határok között mozogva, s mégis erőteljes hatást keltve.

Ám bármennyire is rokonszenvesnek találtatott e nyitószám, a nézőtéri hangulat már-már tapintható feszültségét Frankl Péter megjelenése hívta életre ezen az estén. Szemre meglepő módon, hiszen a pompásan szabott frakkjában bevonuló, elegáns idős művész valósággal patríciusi nyugalmat árasztott magából, szemernyi kétséget sem hagyva, hogy jóvoltából Schumann oly népszerű (s ebben a koncertévadban is már jó párszor és többek által elővezetett) a-moll zongoraversenye első osztályú előadásban kerül majd elénk. Csakhogy a rezervált megjelenésű úr a zongora mellett ezúttal is fiatalnak bizonyult: nem az örökifjúság kockázatot nem ismerő értelmében, hanem éppenséggel a szenvedélyében mindent kockára vető ifjúság hevességét, az indulat testmelegét érzékeltetve a hallgatókkal. Hogy Frankl technikája (egy-két elenyésző, bár észrevehető maszatosságtól eltekintve) máig imponáló, az bizony kevésbé tetszett fontos és nyugtázandó ténynek, mint az, hogy mindjárt a nyitótétel egyetemlegesen berántott minket a szenvedélyességében is ékesszóló zongorahang és a szólistával érzékenyen lépést tartó zenekari kíséret közös történetébe. Frankl teljesítménye mellett is okvetlenül méltatandónak tetszett a vonóskar szép, egynemű hangzása, melynek tagjai valósággal a Liszt által szokatlanul gunyoros modorban zongora nélküli zongoraversenynek ítélt versenymű társfőszereplőivé váltak.

Frankl Péter
Frankl Péter

A zongoraverseny után sajnálatosan elmaradt ráadás hiányérzete és az obligát szünet nyomában egy régi-új mű következett: A halál és a lányka szimfonikus zenekari átirata, a vezénylő Vass András munkája, amelynek első felhangzására két nappal korábban a pécsi Kodály Központban került sor. Itt már a fúvósoknak is bőségesen kijutott a feladatból, mely tény egyszerre tűnt örvendetesnek és mélyen problematikusnak. Örvendetesnek, hiszen remek formát hallatott a teljes fafúvós szekció és a rezesek egész csapata, ám problematikusnak is, merthogy közreműködésük a komoly mesterségbeli tudással készült átirat egyik vitatható pontját jelentette. A nem csupán (mellék)címében, de hangulatában is halálközeli vonósnégyes ugyanis nagyjából elveszítette markáns alapkarakterét ebben a gazdagon kicirkalmazott, fényesen nagyromantikus hangszerelésben. Mintha csak egy stúdiószínpadra elgondolt monodráma dúsult volna fel görög tragédiává egy hatalmas szabadtéri játszóhelyen, a zenekari tűzijáték pompája többnyire tetszetősségében is kitakarta az eredeti Schubert-mű üzenetét, amely bizony-bizony már a mahleri kamarazenekar-változatban is el-elhomályosul. Ezzel együtt is elmondható ugyanakkor, hogy a Schubertnél „nagyzenekaribb" hangszerelés igen kellemes hallgatnivalót kínált számunkra, igaz, hol Mendelssohn, hol meg Berlioz felé kormányozva csapongó gondolatainkat.

Vass András
Vass András