Valér

A csata utáni mező

2013.05.12. 08:21

Programkereső

Nem tudom, ki szerkesztette a koncert programját, a neves hegedűs, Gidon Kremer vagy Keller András, mindenesetre akármelyikük is volt: le a kalappal előtte. KRITIKA

Mindkét előadó, a most a Concerto Budapest élén, karmesterként jeleskedő Keller és Gidon Kremer is a huszadik századi zene bűvkörében élnek, a kortárs zene elkötelezettjei. Egyikük sem rest elhagyni a kitaposott utakat, van mersze és kvalitása bevenni a repertoárjába eleven elkötelezettséget igénylő, sistergően nehéz műveket. E két jelentős interpretátor szokatlan programokkal való előrukkolásának, ha jól érzékelem, három fő oka van: a figyelemfelkeltés, rá akarják irányítani a fényt egyes általuk fontosnak gondolt mai művekre; a mély - akár szerelemnek is nevezhető - vonzalom, a mű eredetiségének vagy szépségének vonzása; illetve a megbízó iránti tisztelet.

Keller András
Keller András

Ez utóbbi alatt azt kell érteni, hogy mindketten együtt dolgoztak a kortárs zene különböző képviselőivel, olyanokkal, akiknek nevét nem csak egy szűk (jelentős részben egyébként szerzőkből álló) rajongói kör ismeri, és ezen komponisták kifejezetten nekik írtak műveket. Gidon Kremer kortárs zenei lemezeibe belehallgatva úgy éreztem, a rigai születésű hegedűs - németül beszélő, zsidó családba született, és csak második nyelve volt az orosz - szerencsésnek mondhatja magát: az általa képviselt szerzők kvalitásai megkérdőjelezhetetlenek, és rá a neves alkotók nem csak a resztlit bízták.

A Művészetek Palotája Bartók Béla Hangversenytermében megesett legutóbbi Kremer fellépésen két olyan művet is kísért Keller András és a remek formát hozó Concerto Budapest, amelynek Kremer a címzettje. Mindkét, időben hozzánk közelebb álló darab értelmezhető a koncert második felében elhangzott hosszú és súlyos - egyes tételeivel egyenesen letaglózó - Sosztakovics műből, a XI. szimfóniából (op. 103) eredeztetve. Ez a koncert második részében elterülő, hatalmas mű biztosította azt a kiindulópontot, ami felől közelíteni lehetett Szofia Gubajdulina könnyű kézzel odavetett Impromptujéhez és Schnittke Concertójához - mely, mi tagadás, élettelibbnek, kegyetlenebbnek, erőteljesebbnek tűnt, mint a XI. szimfónia.

Gubajdulina szerzeménye jelentős mértékben huszadik századi szerzői toposzokra épül: a tatár-orosz szerzőnek nem tartozik az Impromptu a legjobbjai közé. A Kaczander Orsolya játszotta rövid dallamfoszlány, mely egyrészt Bachot hozta elénk, másrészt Schubert oktettjét, kis zongoradarabjait, a szó eredeti értelméhez visszakanyarodva azt a képzetet keltette, hogy a szerző egy hirtelen dallamötlettől vezérelve, de annak szépségétől, érzékiségétől szinte megijedve alkotta meg ezt a dallam mögött folyton összeomló, olyas modern zenei közhelyekből összerakott művet, amilyenek a sikongató glisszandók, lábnál húzott csúnya hangok, éles üveghangok. A magyar fuvolistalány tehetségét érzékelhettük, de az általa játszott dallamfoszlányok egyre nevetségesebbé váltak a káoszt érzékeltető hangtömbök előtt.

Alfred Schnittke - aki származását és tanulmányait tekintve is legalább annyira multikulturális, mint az est szólistája - Kremernek ajánlotta IV. hegedűversenyét, sőt a művész nevének betűit (GDEE) is belekomponálta az alkotás szövetébe. A kompozíció, ha mást nem is, azt mindenképpen bizonyította ezen a koncerten, hogy Schnittke a huszadik század egyik legjobb - ha nem a legjobb - hangszerelője volt.

A mű három tétele indul lassútételként, de hagyományos értelmeben egyik sem mondható annak. Az első tétel - Andante - harangjátéka még a pillanatnyi idillt (mivel erősen programzenei hatású, akárcsak a Sosztakovics-szimfónia -, ha akarjuk: az orosz sztyeppék idilljét) festi le (hiszen orosz népdal-epizódok is kitapogathatók a zenekari szövetben), hogy aztán egy vonós tutti teljesen szétcincálja. A harmadik tételben a kissé disszonáns csembalópergésre játszott csodás alapdallamból bomlik ki a kísérteties zene. Mintha a bevezető-dallam csak el akarná fedni a valóságot, a kint dübörgő, egyre közeledő rémeket, akikkel szemben tehetetlenek vagyunk, s az egyre erősebb zakatolás rátolakszik a hegedűhangra is. Gidon Kremer a zenekari tuttik (az üstdobos, csaták rémületét festő középrész) alatt tulajdonképpen már csak imitálta a hegedűjátékot. A végjátékra itt már olyan ritkán hallható hangszerek is előkerültek, mint a rémülten reszkető flexatone. A negyedig tétel közepénél a hegedű és a harangok mintha szét is szakították volna a zenei szövetet, amelyen túl csak a vörösen izzó szorongás látszott, a legbelsőbb félelmeink.

Annak ellenére, hogy hihetetlen koncentráltságot, manuális készséget követelt meg e mű, az, hogy mekkora muzsikus Gidon Kremer, hogyan tud felvázolni egy dallamot, egy akkordot, hogyan énekelteti a hegedűt, csak akkor derült ki, amikor ráadásként eljátszotta az ukrán Szilvesztrov Szerenádját, ezt a némely ponton ír dalok feldolgozásának tetsző, számomra egyébként eleddig ismeretlen, gyönyörű művet.

Gidon Kremer
Gidon Kremer

Sosztakovics XI. szimfóniája ugyanúgy a traumákhoz és a félelmekhez vezet el, mint Schnittke félelmetes, és félelmetességében nagyszerű műve. Ha hihetünk Szergej Volkovnak, a Testamentum közreadójának, akkor a XI. szimfónia, ez a hadi-harci filmek zenei aláfestésére is alkalmas robosztus mű, nem 1905-nek, a forradalomnak, hanem 1956-nak, a magyar szabadságharc bukásának állít emléket.

Sosztakovics programzenéje a legerőteljesebb csatamegszólaltatás: a Concerto Budapest ütősrészlegét tán sosem mozgatta meg ennyire mű, mint ez - és Schnittkéé (ahol van marimba, xilofon, minden, mit csak ütős kívánhat). A legnagyobb ünneplés az üstdob mögött ülő Dzsanda Vitalijnak járt ki.

Ugyanakkor a Concerto Budapest remek előadása sem tudta velem feledtetni, mennyivel jobb szimfóniákat is írt a Sztálin nyomása alól ekkor már kikerült szerző (akkor mutatták be a művet, amikor Schnittke, aki kapcsolatban is volt Sosztakoviccsal, első hegedűversenyét írta). Mintha e szimfóniának nem akarna vége szakadni: a dübörgő, mindent elnyomó csata-tutti után (csak nagybőgősből nyolc ült a zenekarban!), felszedik a halottakat, egy gyásztételben megsiratják, majd mintha minden kezdődne elölről: a menetelés, az ütközet.

Concerto Budapest
Concerto Budapest

Nem éreztem volna a művet olyan hosszúnak, ha nem a két kortárs darab után hallom. Bár, ismétlem, ezek éppen a Sosztakovics-műtől kapták meg különleges árnyalatukat. Csakhogy arról, amiről Sosztakovics beszél, valójában úgy lehet még erőteljesebben és őszintébben beszélni, ahogy Schnittke teszi. Megtörve, feltörve a zenei nyelvet. Sosztakovics művét - Schnittkéé után és messze nem a kivitelezés szempontjából (hiszen a tökéletes metronómként működő Keller András kíméletlenül pontos előadást vezetett) - hamisnak, hamisabbnak éreztem.