Etelka, Aletta

Hármas minőségben

2013.05.15. 09:20

Programkereső

A Budapesti Fesztiválzenekar élén Osmo Vänskä - első ránézésre - furcsa összetételű programot vezényelt. Az alábbi beszámoló az együttes vasárnapi (május 12-i) koncertje nyomán készült. KRITIKA

Az est mai finn zenével, Kalevi Aho Minea című, 2008-ban befejezett nagyzenekari darabjával kezdődött. A folytatásban Bartók Béla I. zongoraversenyét Ránki Dezső szólójával hallgathattuk meg, a második részben pedig Prokofjev Rómeó és Júlia balettzenéjéből szólalt meg tizenkét tétel. Lehetséges, hogy a véletlen műve, de e három darab nem pusztán elhangzott egymás mellett, rezonált is egymásra. A kulcsot a „nyitány" adta meg. Kalevi Aho kifejezetten hatásos és gusztusos zenekari partitúrát kompilált. Szinte biztos, hogy nem lesz száz év múlva gimnáziumi tananyag, de hát a maiak közül ki lesz az? S hogy a szerző a műre vonatkozó formastratégiáját menet közben változtatta meg, ez sem meglepő, inkább tipikus. A mű eleinte rondónak tűnik, de a második epizód úgy elterebélyesedik, hogy lényegében a darab teljes második felét kitölti, a legvégén pedig még egy hasonló anyagú kódát is „magára húz". A zenei matéria igen egyszerű volt, melyet az ügyes (kissé bombasztikus hangszerelés) ravaszul felstilizált. Kalevi Aho tudja (vagy megtanulta: például Prokofjevtől), hogy a zenekarhoz jól illeszkedő zenei anyag nem feltétlenül bonyolult, s ebből a nem bonyolult anyagból ki lehet alakítani különb s különb féle ostinatókat. Talán ezt is a szovjet zene (Prokofjev és/vagy Sosztakovics) hatásának tudhatjuk be. A hangzást az ütőhangszeres színek uralták, e színek leginkább az invenció apadásáról próbálták meg elterelni (egyébként sikerrel) a hallgató figyelmét.

Ránki Dezső
Ránki Dezső

Osmo Vänskä magabiztosan vezényelt, s a zenekar is olyan meggyőzően játszott, mintha csak egy repertoárdarabot szólaltatott volna meg. S ugyanezt nyugodtan elmondhatjuk a Bartók-darab előadásáról is. Ránki Dezső nemcsak az ütőhangszeres effektusokra, hanem a hangszerelés minden egyes mozzanatára reagált, maximálisan szolgálva a szimfonikus koncert ideáját. Ugyanakkor egy pillanatra sem olvadt bele a zenekari hangzásba, olyan koncertet játszott, melyben a zongora vezető szerepe egy pillanatra sem volt kétséges. Hangversenykörülmények között ez nagyon kevés zongoristának sikerül, bevallom, hogy a darabot magam még soha nem hallottam ennyire transzparens előadásban. Az egyik titok talán az volt, hogy Ránki rendkívüli precizitással valósította meg a szólam Bartók által kialakított hangsúlyviszonyait, játékából kiderült, hogy minden egyes akcentus helye gondos mérlegélés révén - a hangszerelés topográfiai viszonyainak figyelembevételével - lett kijelölve. E túlfeszített fegyelem már önmagában is lenyűgözhetett volna. Ám Ránki a színeket, az árnyalatokat, az „apróságok költészetét" is megmutatta, ami egészen kivételes.

Csak a végeredmény hallatán tudom megítélni a finn dirigens teljesítményét, látni (a felnyitott zongoratető miatt) nem láttam. A hallottak alapján első osztályú karmesteri produkcióról kell beszámolnom.

Nagyon is látható volt viszont a koncert második részében. Prokofjev balettzenéjét - már ami a vezénylő kezek pozícióját illeti - igen magasan dirigálta. Mozdulatai alig-alig estek a váll vonala alá, s ettől mintha a zenekar is kinyújtózkodva, kitágult tüdővel játszott volna. S talán a mindent átható lendület is ebből származott, Osmo Vänskä „utánam srácok!" felkiáltással húzta az együttest. Ettől aztán minden tétel csúcsra járatva pörgött le, a végén szinte kivétel nélkül nagy kisülésekkel. Tizenkét kisülést persze nem lehet elhitetni, de ez most legyen a műfaj, a balett-szvit problémája. A kezek pozíciója miatt kezdtem el arra figyelni, hogy vajon mennyire pontosak Vänskä mozdulatai. Hamar kiderült, hogy nagyon, csak a tájékozódási pontok most nem a mozdulat alján, hanem a tetején voltak. Nem lefelé, hanem felfelé ütött. (Milyen mozdulatot lát az olvasó lelki szemeivel, ha azt hallja, hogy „hopp-hopp"?)

A Budapesti Fesztiválzenekar 2012. szeptember 29-i koncertje a Brugge-i Concertgebouwban
A Budapesti Fesztiválzenekar 2012. szeptember 29-i koncertje a Brugge-i Concertgebouwban

Igen, erről ismerszik meg a balettkarmester. A hangot, a ritmust mindig az ugrás szolgálatába állítja, s ettől most a Rómeó és Júlia zenéje is röpködött a koncertteremben. Nem biztos, hogy minden muzsikusnak sikerült átfordítani a koordinátarendszert, volt néhány bizonytalan frázis-indítás, egy-egy szóló sem kezdődött el mindig a kellő határozottsággal, ám a játék lelkülete - s ezzel összefüggésben a hangzás légiessége és a mozgás rugalmassága: azaz a táncos erények - mindezt feledtették.

Ha majd legközelebb látom és hallom Osmo Vänskät, tudni fogom, hogy teremtő erejű (Minea), professzionálisan kísérő (Zongoraverseny) és több technikájú (Rómeó és Júlia) dirigens. Nagy lesz az elvárás.