Auguszta

Franciás és más impressziók

2013.05.17. 07:00

Programkereső

Franciás impressziók címmel adott hangversenyt a félévszázados fennállását ünneplő Liszt Ferenc Kamarazenekar a sztárfuvolista, Emmanuel Pahud közreműködésével május 13-án. A Liszt Ferenc Kamarazenekar ezúttal nem Rolla János, hanem Tfirst Péter koncertmesterrel az élén a különleges szólista mellett különleges műsorral is készült. KRITIKA

Aki azt gondolta az "Évad zenekara" idei, Müpa-beli utolsó koncertjének Franciás impressziók címét olvasván, hogy elsősorban az impresszionistaként ismert francia szerzők művei szólalnak meg, valószínűleg megütközött a műsorfüzet továbbolvasásakor. Legalábbis részben, hiszen tősgyökeres franciának egyedül Debussy számított. Persze a cím nem francia, hanem franciás, tehát a svájci is beleférhet, azaz Frank Martin és maga Emmanuel Pahud is, meg nem impresszionizmusról van szó, hanem impressziókról, vagyis bármiről, ami valamilyen franciás benyomást kelthet. A cseh Leoš Janáček és az itáliai Saverio Mercadante, vagyis a hangverseny műsorának durván 50%-a azonban a legnagyobb jóindulattal sem volt begyömöszölhető ebbe a skatulyába.

Emmanuel Pahud
Emmanuel Pahud

Janáček fiatalkori vonószenekari Szvitjével magam is csak most ismerkedtem meg. A hattételes opusban a komponista érett, egyéni hangjából foszlányok is csak nehezen hallhatók ki, akadt benne néhány szép dallam, egy-két ötlet, de alapjában véve zsengéről van szó. A nyitótétel leginkább Dvořákra emlékeztetett, de hiányzott belőle a nagy elődre jellemző formai kimunkáltság, a kohézió. Az együttes szenvedélyesen muzsikált, de kicsit hűvösen, távolságtartón. A második tétel Grieg északi fényes - vagy legalábbis annak mondott - dallamaira hajazó meghittségét mindössze egy közeli mobiltelefon-rezgés és az azt követő kétségbeesett retikültúrás zavarta meg, az archaikus Sarabande frissen szólt, ahogyan a negyedik, Scherzo tétel is, amelyből könnyen ki lehetett hallani Beethoven Kilencedikje megfelelő tételének hangjait. Az asszociációt csak erősítette az ezt követő Adagio Örömóda-szerű, deklamáló, magányos csellószólama, amely után a romantikus szerenádok lassúinak jól ismert éjszakai zenéje (vagyis nem a bartóki) csendült fel, amit lélegzetvisszafojtva szokás/érdemes/lehet hallgatni. A fináléban - amely talán a legváratlanabb helyen ért véget - szólalt meg az a fajta szenvedélyes vonóshangzás, ami az első tételből még hiányzott. Egy személyes asszociáció: megmosolyogtattak az Egy cica, két cica, száz cicára emlékeztető szakaszok... Sokszor volt a mű előadása során olyan érzésem, hogy a terem akusztikája amellett, hogy segítette az együttest azzal, hogy ápolt és eltakart mindenféle oda nem illő hangot, a dinamika erejét sajnos csökkentette.

Az est főhőse, Emmanuel Pahud szólójával következett egy szintén ritkán hallható darab, Saverio Mercadante e-moll fuvolaversenye - a budapesti közönség legutóbb két éve hallhatta Sir James Galway előadásában. A zenekari bevezetőben lett volna még mit helyretenni a ritmus, a frazeálás és a hangsúlyok tekintetében, és ez Pahud szólójáról is elmondható volt. Amellett, hogy tiszta, kifogástalan, csillogó fuvolahangjával elvarázsolta közönségét a művész - középregisztere különösen erőteljesen szólt, a második tétel diszkantja pedig csak ritkán szólalt meg kicsit nyersebben -, valamint játékának színessége, érzelmessége és dinamikai váltásai is fület gyönyörködtetők voltak, a formálással, a frazeálással és a pontos ritmikával szinte mit sem törődött. Tény, hogy romantikus szabadság jellemezte játékát, de a keretek feszegetése nélkül még élvezhetőbb lett volna muzsikálása. Pahud ott vett levegőt, ahol akart, illetve ahol tudott... Kicsit elkedvetlenített, hogy ez még a legemlékezetesebb, karakteresen és virtuózan előadott rondófináléra is igaz volt. Azt pedig végképp nem értem, hogy miért kell minden fuvolistának a Bach h-moll szvit Badinerie-jét játszani ráadásnak. Virtuóz volt, jól szólt, le a kalappal, bár néhány ritmizálással megvalósított díszítése, változata meglehetősen szokatlanul, ugyanakkor humorosan szólalt meg.

Liszt Ferenc Kamarazenekar
Liszt Ferenc Kamarazenekar

A második félidőt indító Frank Martin-balladában a fuvolista már szerencsére nem akarta szájbarágósan megmutatni a mű színességét, változatosságát, mint a Mercadante-koncert esetében, így sokkal természetesebb zenélést hallhattunk. Itt az együttjáték táncolt néha-néha pengeélen, valamint több erő hiányzott az előadásból, de ez utóbbi lehet, hogy megint csak a nagy térben veszett el, amit elősegítettek a szép számmal üresen maradt helyek, ami igazán furcsa egy világsztár Budapestre látogatása esetén. Még szerencse, hogy nemcsak az első félidőben játszott a szólista, mert a második félidőre biztosan kevesebben maradtak volna. Így is voltak olyanok, akik a hangversenyt záró Debussy-kvartett előtt lopakodtak ki a teremből. A Ballada utáni ráadás csalódást okozott, hiszen a Martin-mű - amely mindössze egyetlen tétel - végét ismételték meg.

Az est utolsó műsorszáma, Debussy Vonósnégyesének kamarazenekari átirata előtt felmerült bennem, hogy nem véletlenül írta ezt a művét vonóskvartettre a szerző, de végül is az előadás feledtette aggályaimat. Az első tétel életteli, meggyőző hangzása után azért még kicsit féltem a második tétel pizzicatóitól, de kellemesen csalódtam: a bensőséges harmadik tétel eleje szerencsére mégiscsak - igen bölcs módon - egy-egy hangszeren szólalt meg, a zárótétel pedig sokszínűségével hatott. A ráadásként megszólaló rövid Debussy-zongoradarab, A kis néger átirata az együttes humoráról tanúskodott, továbbá a franciás, svájci, cseh és olasz impressziókat egy újabb nációval gazdagította.