Árpád

Kocsis Zoltán: "A tehetség nem arra való, hogy megkönnyítse az életet"

2013.05.23. 07:00

Programkereső

Az idei "Évad Művésze" tavaly szeptemberben, egy nappal hatrészes Debussy-sorozata előtt életmentő szívműtéten esett át. Decemberben már újra dirigált, zongoristaként azonban csak május 11-én, a sorozat utolsó estjén tért vissza. Nemcsak erről beszélt a Müpa Magazinnak, hanem arról is, hogy mit tanult a legifjabb nemzedéktől, illetve, hogy a következő "Évad művésze", Perényi Miklós példája mit bizonyít számára. INTERJÚ

- A május 30-án minden évben megrendezett születésnapi koncerteden, amelynek bevételét a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat javára ajánlod fel, idén a Szent István Király Szimfonikus Zenekarral, vagyis fiatalokkal lépsz fel. Miért éppen őket választottad partnerül?

- Szeretnék most már minél többet átadni abból, amit felcsipegettem az idők folyamán. Fontosnak tartom, hogy az ember meghatározó impulzusokat adjon a fiatal művészpalántáknak, mert a mai időkben sokkal nehezebb elindulni a pályán a helyes irányban, mint az én időmben. Az a hihetetlen mérvű információtömeg, amely ma az emberre zúdul folyamatosan, könnyen eltávolítja a hallgatókat és a zenészeket az értékes művészettől. Már régen nem arról van szó, hogy az értékes kultúra érdekében tett puskalövések, pontosan célzott találatok elvesznek abban a nehéztüzérségi ütegben, amit a kommerciális és könnyen foyasztható kulturális termékek jelentenek a mai világban. Az egyetlen fegyver ez ellen: folyamatosan tenni kell az értékes kultúráért és az ennek nyomán kisarjadó kreatív szellemért - hogy egy közhelyet idézzek: vivat, crescat, floreat!

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

- Hogy az ifjú muzsikusok számára mit jelenthet a Kocsis Zoltánnal való közös munka, azt viszonylag könnyű elképzelni. Te mit kapsz egy ilyen együttműködéstől?

- Azt tanultam és tanulom tőlük, hogy más közeledési pontok és mechanizmusok is léteznek, mint amiben mi hittünk annak idején. Az én generációm olyan zenei szemléletet kapott örökül, amely sokkal közelebb áll az egzakt tudományokhoz, mint a kreatív művészetekhez. Ez engem mindig is a marxista ideológusok beskatulyázási ambícióira emlékeztetett, vagyis hogy mindent el kell helyezni egy fiókban, mégpedig egyszer s mindenkorra. Amikor én gyerek voltam, Mahler erősen vitatott zeneszerzőnek számított, Richard Strauss nevét nem volt ildomos kiejteni, Hugo Wolfot gyakorlatilag nem ismertük, Max Reger pedig Bach félresikerült reinkarnációjaként volt elkönyvelve. Érdekes kérdés, hogy ez a szemlélet mennyiben gyökerezett a két háború közötti zenei világ progresszív gondolkodású főideológusainak a működésében. A magyar "adornókra" gondolok itt, Jemnitz Sándorra mindenekelőtt, de Szabolcsi Bencére, Tóth Aladárra is, akik eredendően nyilván jót akartak. Bartók és Kodály érdekében a progresszív szellemet kívánták támogatni, ugyanakkor simán elmentek vitathatatlan - de legalábbis ma vitathatatlannak tartott - értékek mellett. Dohnányi meghurcoltatása és vesszőfutása például nagymértékben Jemnitz "áldásos" tevékenységének köszönhető. Molnár Antal Debussyről mondott és írt szamárságokat, Tóth Aladár mások mellett Kreislert és a késő romantikusokat rántotta le a sárba. Ezeken ma már inkább mosolygunk. A fiatal generáció tehát azt üzeni nekem, hogy nyitottnak kell lenni, és félretéve minden dogmatizmust, el kell fogadni, hogy más világok, másfajta megközelítések is léteznek, mint amit mi szentnek és egyedülvalónak hittünk.

Perényi Miklós
Perényi Miklós

- Idén te voltál, jövőre Perényi Miklós lesz a Müpában az "Évad művésze". Emlékszel arra, hogy mikor hallottad először Perényi Miklós csellójátékát, és megfogalmaznád, hogy mi az ő kivételes zeneiségének a titka?

- Lemezen hallottam először, aztán, persze, sok ízben koncerten is, még mielőtt elkezdtünk volna együtt doglozni. Nekem az a sanda gyanúm, hogy Perényi Miklósnak születni kell. Természetesen lehetnek titkai, de egy olyan kivételes zeneiség, mint az övé, nem húzható csak úgy elő a farzsebből. Viszont Miklós példája mindennél ékesebben bizonyítja azt, amire jómagam már nagyon régen rájöttem, tudniillik, hogy a tehetség nem arra való, hogy megkönnyítse az életet; éppen ellenkezőleg. Olyan munkára sarkallja az embert, amelynek révén felmérhetetlen távlatok nyílnak meg, soha nem tapasztalt katartikus élmények alakítják át a gondolkodást, valódi, tudományoskodástól mentes tudást birtokolhatunk. És talán elérhetjük a legfontosabbat: azt a fajta alázatot, amely tévedhetetlenül mutatja meg a végső célok eléréséhez vezető utat, anélkül, hogy megbénítaná a szellem teremtő erejét. Ezt minden közös munkánk alkalmával egészen közelről érezhettem, amiért örökké hálás vagyok neki.

 - A Müpa Magazinnak adott előző interjúdban, alig két hónappal a műtéted után azt mondtad, hogy a zongoragyakorlást még nem erőlteted. Karmesterként már közel fél éve visszatértél, zongoristaként azonban a Debussy-sorozat utolsó estjén hallhat újra a közönség. Erőltetned kellett a zongorázást, vagy visszajött magától?

- Ha már Perényi Miklós szóba került, éppen ő mondta, hogy minden nap legalább ugyanannyit kell dolgozni, de ha az ember többet akar tudni, akkor természetesen többet kell dolgozni. Mindenfajta hangszeres technika állandó karbantartást igényel, pláne ha olyan kihagyást kell bepótolni, amit durván szeptember közepétől december közepéig rám kényszerített a sors. Furcsamód hasznos volt elővenni a tízegynéhány éves koromban gyakorolt stúdiumok bizonyos elemeit, mert most éppen ezekre volt szükségem a zongorázásom regenerálásához. Természetesen folyamatosan tanulok új darabokat is, sőt december óta két, általam újonnan elsajátított Rahmanyinov-etűdöt meg is hangszereltem.

- Richard Strauss Capriccio című operája két és negyed óra zene gyakorlatilag szünet nélkül. Hogy bírtad fizikailag az előadást?

- Fizikaliag az ember azt bírja, amire a szelleme sarkallja. Számomra nem volt két és negyed óra: sokkal sűrítettebb idő volt, ami nagyrészt Strauss zsenialitásának köszönhető.

Richard Strauss vezényel
Richard Strauss vezényel

- A következő évadban egy másik Strauss-ritkaságot, A hallgatag asszonyt tűzitek műsorra. A Capriccióval összehasonlítva mit várjon, vagy ne várjon tőle a közönség?

- Először is, a szövegkönyv sokkal jobb és humorosabb. Amíg a Capriccio a conaisseuröknek szól, A hallgatag asszony az átlagember számára is rendkívül szórakoztató. A szövegkönyvet a Shakespeare-kortárs angol drámaíró, Ben Jonson Epicoene című vígjátéka nyomán Stefan Zweig írta. A Ben Jonson-féle fanyar, kétértelmű, duplafenekű humort Zweig mindenkori germán humorrá oldja, vagy ha úgy tetszik, fejleszti. És amennyit Zweig hozzátesz Ben Jonson darabjához, legalább annyit hozzátesz Strauss zenéje Zweig librettójához. Az az érzésem, hogy Zweig szövege nem működne Strauss nélkül. A hallgatag asszony a két háború közti Németország egyik meghatározó operája, s bár e korszakról manapság előítélet nélkül szinte lehetetlen beszélni, azt gondolom, hogy éppen ez az időszak rendkívül fontos pluszt adott az európai kultúrának, talán az utolsó pluszt. Beszélhetek, persze, én most akármit. Ha nem hitelesíti mindezt egy igazi, élő, mindenki számára élményt jelentő előadás, akkor a szavaim a proba hulltak, de remélem, hogy nem így lesz.