Luca, Ottilia

Halál(,) komolyan?

2013.05.25. 11:11

Programkereső

Két 1998. októberi előadás után első ízben hallhatta a magyar közönség Ligeti György egyetlen operáját, melynek címe Le grand macabre. A Neue Oper Wien és a Művészetek Palotája együttműködésében született koncertszerű előadásra 2013. május 22-én került sor a Müpa Nemzeti Hangversenytermében. Az Hommage à Ligeti címet viselő est kíváncsisággal kezdődött, ovációval végződött.

Göran Gentele 1965-ben felkérte Ligetit, írjon egy darabot a stockholmi operának. A szerző ekkoriban már megírta Aventures-jét, és dolgozott Nouvelles Aventures című művén. A darabok újítása, hogy a szövegek szemantikailag érthetetlenek, csupán affektíven világosak. A tervezett színpadi művet is hasonlónak szánta Ligeti. Egy cselekmény- és szövegmentes opera: antiopera. Idővel rájött, hogy szükség van követhető cselekményre és érthető szövegre; így született meg az anti-antiopera. Vannak azonban eszközök, melyek - anti ide, anti-anti oda - nem hiányozhatnak. Ilyen a szöveg végletekig artikulált és expresszív megszólaltatása. Bár az előadás németül folyt, a librettó tartalma pedig nem olyan mély, hogy létszükséglet legyen érteni a szöveget, a darab gerincét képző karakterhez nélkülözhetetlen a túlzóan groteszk és feszes ritmusú szövegmondás. Ennek a fajta megszólalásnak kéz a kézben kell járnia egy nevetséges, gesztus- és mimikagazdag színpadi jelenléttel. A koncertszerű előadással ez a színpadiasság nyilvánvalóan veszít mértékéből, de nem mindegy, hogy mennyit. Az énekesektől a várthoz képest kielégítő mennyiségű és minőségű színészi játékot kaptunk, és az énekesi kvalitásokkal sem volt gond. Nem éreztem azonban az említett expresszivitást. Annak ellenére, hogy a német nyelv mennyire alkalmas mássalhangzók korbácsszerű csattintására, a szöveg ritmusának katonás feszességére, - mondhatni - hagyományos éneklésmódot kaptunk. Például a második kép végén megszólaló tercett triola-zakatolása itt-ott elmosódott, bemaszatolódott, s nem lett kellőképp pregnáns.

Ligeti György
Ligeti György

Szintén a koncertszerű előadás velejárója, hogy a zenekar nem a zenekari árokban helyezkedik el, hanem a színpadon. Jennifer Yoon lélegzetelállító szopránján kívül nem sokaknak volt esélye átkiabálni a Pannon Filharmonikusok rezeseit és az Amadinda ütőseit. (Az operában szereplő ütőhangszerek száma és azok sűrű, virtuóz cserélgetése tette indokolttá, hogy a PFZ az ország legismertebb ütőegyüttesével egészült ki.) Nem csoda, hogy egy ennyire erős zenekari hangzás elnyomta a „színfalak", jelen esetben ténylegesen a falak mögül megszólaló Nemzeti Énekkart is. Hiába tárták ki a Művészetek Palotájának színpadbejáratát, egyetlen, a nézőtérre merőleges nyílás kevés egy kórus érvényesüléséhez. Olyan apró, ám jelentős momentumok sem tudtak kibontakozni, mint a szerelmespár, Amanda és Amando duettjének szexuális vágytól fűtött kis szekundjai. Ám néha maga a zenekari anyag is értelmét vesztette. Az egyértelműen színpadi gesztusra (hasra esés, fenékbe rúgás stb.) komponált motívumok rendezés híján csak logikátlan zajokká váltak.

A közönség könnyű prédának bizonyult. A Grand macabre szövegében (magyar fordítás: Kovalik Balázs) rejlő meghökkentő, leginkább vulgáris szavak minden esetben nevetést csaltak ki a hallgatóságból. De vajon ez siker? Mint egy kisgyerek, kuncogni minden csúnya és/vagy zavarba ejtő szón, ugyanakkor nem észrevenni a szofisztikáltabb, árnyaltabb poénokat... Miért nem okozott a közönségnek aha-élményt Offenbach Kánkánjának idézése, vagy a Máté-passió Herr, bin ich's kezdetű kórusára emlékeztető fohászkodó tömeg (Doch mich, mich, mich laß' bitte am Leben)? Ligeti számtalan zenei idézetet használ fel művében. Alulképzettek vagyunk-e, kevesebbet kapunk-e a Grand macabre mondanivalójából, ha nem ismerjük ezeket a részleteket? Látszólag választ ad erre egy frappáns kifejezés, az „akusztikai hulladék". Elemzők szerint Ligeti készen talált zenei elemeket épített be az operába, melyek dramaturgiailag diszfunkcionálisak. Ezek szerint nem gond, ha nem ismerjük őket... De mi a helyzet Mescalina barokk lamentót parodizáló siratójával? A műfaji választás és a cselekmény ironikus összefüggése egyértelmű; egy plusz poén forrása. Az idézett zenék nemismerete tehát nem vesz el az élményből, ismerete viszont rengeteget ad hozzá.

Pannon Filharmonikusok
Pannon Filharmonikusok

Benjamin Franklin szerint: „Ezen a világon semmi sem biztos, csak a halál és az adó." Vagy mégsem? Az erős és csípős társadalomkritika két befolyásos szereplője - a két miniszter - gondoskodik róla, hogy az adó biztos legyen. (Az alkotmányt harsányan kinevető jelenetüknél a közönség tapssal szakította meg az előadást...?!) De mi a helyzet a halállal? A librettó alapjául szolgáló Ghelderode-dráma egyértelműen kimondja, hogy Nekrotzar szélhámos. Ligeti ellenben fenntartja az esélyt, hogy a világvégében senki nem halt meg, csak maga a halál. Ha ez így van, akkor elérkezett az örök élet. Egy rendezés feloldhatná ezt a kettősséget, de - azt kell mondjam, szerencsére - a koncertszerű előadás nem. Ami mégis (és leginkább) a halál eljövetelének megakadályozhatatlanságát jelképezi, az a metronóm. Hangfelvétel vagy szcenírozott előadás esetén nem tűnhet fel ennyire az eszköz jelentősége: egy óra a zenekarban, melynek kattogása (akár csak sebessége) ellen senki nem tehet, még a teljhatalmú karmester sem.

S végül a száraz kritika...

Vajda Gergely, aki már az 1998-as bemutatón is betanította a zenekart, állta a sarat, magabiztosan irányította és tartotta egyben a pécsieket. A PFZ a néhol szinte lejátszhatatlan zenét hatásosan és meggyőzően tolmácsolta. Az Amadinda ütőegyüttes munkája vizuálisan is nagy élmény volt, s bár a darabot indító duda-fanfár lehetett volna pontosabb, zeneileg káprázatos és nélkülözhetetlen produkciót nyújtottak. A Nemzeti Énekkar „munkája" - már amikor hallottuk őket - kifogástalan volt. Egyetlen kottától való, matematikai eltérést hallhattunk (ti. a Go-Go herceget dicsőítő, 64-szer elismétlendő Uns'ren Fürsten! kántálását 56 után leintette a karmester).

Vajda Gergely
Vajda Gergely

Réti Attila tudott gonosz, cinikus, fanatikus és elkeseredett is lenni. Játékával a rendezés hiányának egyik feledtetőjévé vált. Az est meglepetése a fiatal, „emós hajú" Timur Bekbosunov volt, aki kiválóan oldotta meg Piet vom Faß technikailag igényes szerepét. Astradamors a könnyebb szólamok közé tartozik. A csillagászt alakító Nicholas Isherwood magyar beszólásaival vált emlékezetessé. Várhelyi Éva 1998-ban még Amandót formálta meg, most azonban Mescalina szerepében brillírozott. Jennifer Yoon (Vénusz, Ávónő) - fantasztikus.

Matthias Raupach és Gerhard Karzel előadása bizonyult a legkevésbé meggyőzőnek. Az opera első változatában még csak prózai szereplők szólamai nem tartoznak a technikailag bonyolultak közé, ezért van szükség fokozott karikírozásra, amiben a két énekes nem remekelt. A Go-Go herceget alakító kontratenor, Arno Raunig szereplése felvet egy kérdést. Ligeti nem zárja ki, hogy fiúszoprán helyett kontratenor énekelje a herceget, de kiköti, hogy hangban, külsőben fiúra kell emlékeztetnie. Raunig hangja - akármilyen szépen csengett - nem emlékeztetett rá.

A május 22-ei koncerthez minden adott volt: egy jó opera, egy jó zenekar, jó énekesek. Találni réseket a pajzson, de csak ha kifejezetten keres az ember. Ott ülve nincs más, mint Ligeti abszurd világa, zenéje és a meghatározhatatlan, kacaghatnék és sírhatnék közti érzés...