Árpád

Négyes alá

2013.05.29. 09:30

Programkereső

Mozgalmas tavaszon van túl a fiatal svéd vonósnégyesek legígéretesebbje: a Dahlkvist Quartet az ifjú tehetségek számára szervezett Rising Star Tour keretében január óta járta Európa koncerttermeit, s útja Párizstól Athénen át - a turné utolsó állomásaként - Budapestig vezetett. KRITIKA

A három Dahlkvkist-testvér és a lengyel származású első hegedűs alkotta négyes saját bevallása szerint a svéd és lengyel modernitás kevéssé ismert szerzőinek népszerűsítésével igyekszik egyedivé tenni az elsősorban a klasszikus zeneirodalom remekeire épülő repertoárját.  Természetesen nem rigorózusan ragaszkodnak ehhez a sajátos koncepcióhoz, s bátran merítenek más, elsősorban északi szerzők kompozícióiból is - bizonyítja ezt a mostani koncertkörút programja, amelyben Schubert és Beethoven mellett nemcsak Szymanowski és Hilding Rosenberg, de a norvég Grieg és a finn Sallinen egy-egy műve is helyet kapott.

Dahlkvist Quartet
Dahlkvist Quartet

A szokatlan, szombat délelőtti időpont okán a Fesztivál Színházat legfeljebb félig megtöltő budapesti közönség a felsoroltak közül Beethoven op.127-es Esz-dúr kvartettjét és Szymanowski op.56-os 2. vonósnégyesét hallhatta - nem mindig tökéletes tolmácsolásban.

Pedig a párosítás igencsak érdekes, vonzó kihívás zenésznek és befogadónak egyaránt, s nemcsak amiatt, mert a 20. század talán legjelentősebb, de mindenképpen egyik legizgalmasabb lengyel komponistájának szerzeményei igen ritkán hallhatóak hazai koncerttermekben. A műsor pikantériáját a két mű között megfigyelhető, látszólag távoli párhuzamok és rokon vonások adják. Nem csak arra gondolhatunk itt, hogy mindkét kamaradarab egy főmű árnyékában fogant (Beethoven esetében a Kilencedik szimfónia, míg Szymanowskinál a Roger király című opera), de éppily érdekes az új hangzásokkal és harmóniákkal való kísérletezés, valamint a klasszikus és romantikus stílusjegyek közötti párbeszéd kialakítására irányuló, a német és lengyel mester esetében egyaránt megfigyelhető ama törekvés is, amely végső soron e műremekeket olyan sokoldalúvá, színekben gazdaggá és expresszívvé varázsolja.

A muzsikusnak, ha elő akarják csalni mindazt, ami e darabokban rejlik, magának is sokoldalú tehetséggel és műveltséggel kell rendelkeznie - ennek híján vagy egy pillanatnyi rövidzárlat következtében a hallgató könnyen eltéved a hagyományos modellektől a kifejezés érdekében olykor elemelkedő zenei formákban és struktúrákban.

Ludwig van Beethoven
Ludwig van Beethoven

Aligha kétséges, hogy a koncertkörút lehetőségét a European Concert Hall Organisation (ECHO) idei legjobbjainak egyikeként kiérdemlő svéd-lengyel kontingenst, amint a közös zenéléssel töltött hosszú évek úgymond „beérnek", a műfaj méltán elismert együttesei között fogják számon tartani. A hangszeres tudás már most adott, a négy fiatal összjátékának eredményeképpen azonban a választott opusok (illetve azok egyes tételei) még mintha nem állnának mindig össze egységes egésszé. Az egyes formarészek, szakaszok határai több helyütt élesek, olykor pedig elnagyoltak voltak, így inkább a zenei folyamat töredezettsége, mintsem kontrasztjai-konfliktusai ellenére is megőrzött sodrása került előtérbe. De a tételek lezárásai sem mindig az eltervezettnek megfelelően sikerültek: bármennyire figyeltek is az előadók egymásra, a megtalált csendet néha egy-egy apró zörej vagy a kelleténél tovább tartott hang törte meg.

A koncertre az idő előrehaladtával egyre inkább rátelepedő bizonytalanság eredője elsősorban Bartosz Cajler volt. Már a Szymanowski-mű harmadik tételének közepén látszott, hogy aznapi kiállása az első hegedűst nem teszi teljeséggel alkalmassá arra, hogy vezérévé váljon az együttesnek. Akkor még csak az nem sikerült, hogy hangerőben és dinamikában túlszárnyalja a cselló és a brácsa által démonira festett, sötét és súlyos kísérőakkordokat. Később aztán, talán mert a sok apró hiba hatására Cajler egyre idegesebbé is vált, technikai hibák is be-becsúsztak (ügyetlen fekvésváltás, zavaró hanghiba).

A Művészetek Palotája kívülről
A Művészetek Palotája kívülről

A lengyel haloványabb teljesítménye, bár nem születhet beszámoló e koncertről anélkül, hogy ne kellene annak a befogadói élményre gyakorolt negatív hatásairól szólnunk, természetesen nem halványította el teljesen a kvartett általános erényeit. Különösen a variációs felületek (a 2. vonósnégyes népzenei elemeket is felvonultató Vivace scherzandója és az op.127-es Beethoven-vonósnégyes Adagiója), valamint a scherzo-tételek (mindkét esetben Vivace scherzando felirattal) megszólaltatása során tudták megmutatni, mennyiféle karakterre, kontrasztra, s micsoda játékosságra képesek így ők együtt.

Végül nem véletlenül játszhattak ráadást sem, ráadásul egy igazi csemegével, a svéd Hugo Alfvén II. Gusztáv Adolf királynak ajánlott, a magyar hallgatóság számára ismeretlen Elégiájával lepték meg az őket visszatapsolókat. Így nemcsak hazájuk nagy zeneművésze előtt tisztelegtek, de újból tettek arról is, hogy elsősorban a zenetörténeti kánon perifériájára szoruló svéd és lengyel modernitás avatott előadóiként ismerjék meg és el őket. Az arculat eredeti és elismerésre méltó, ha idővel a produkció is összeszokottabbá válik, a Dahlkvist jól csengő név lehet a nemzetközi kamarazenei életben.