Pandora, Gabriella

Egy nem öntörvényű zseni

2013.06.24. 17:25

Programkereső

Egy régi családi fénykép tanúbizonysága szerint már egészen kiskorában vezényelt: 1956 tavaszán az óvoda kórusát irányította. Így némi tódítással akár született dirigensnek is tarthatjuk Fischer Ádámot, már amennyiben tudatosítjuk magunkban, hogy ez nem jelent egyszersmind szabványos vagy éppenséggel kétely nélküli karmesteri szerepfelfogást nála. MAGAZIN

Két nemzedékben mindösszesen öt fő- vagy mellékállású karmester illetve karnagy - ma számszerűen ez a Fischer család szakmai mérlege. Imponáló szám, s ha ehhez még hozzátesszük, hogy a legendás beszédtanár és tevékeny zenés színházi mindenes, Fischer Sándor otthonának ablakai az Operaházra nyíltak, egykönnyen az eleve elrendeltetés munkáját sejthetjük a tényben, miszerint az idősebb fiú, Ádám és persze öccse, Iván úgyszintén a dirigensi pályára lépett.

Fischer Ádám
Fischer Ádám

A pályaválasztás és egyáltalán, a zene helye és szerepe a Fischerek életében valójában így is megannyi esetleges mozzanat függvénye volt, mely mozzanatok sorában még az úgynevezett könnyű műfajnak is jutott némi szerep. "Doktor úr, a maga szíve sose fáj?" - él sokunk fülében Csákányi László hangján az utolsó Huszka-operett, az 1955-ös Szabadság, szerelem legnagyobb slágere, s közben aligha gondolnánk, hogy ennek a szentimentális dalnak köze van a Fischer fiúk zenei múltjához. Márpedig, ha hihetünk az operett műfaj historikusainak, a dal szövegét jegyző Fischer Sándor éppen e máig népszerű szám jogdíjaiból vett zongorát kisfiainak, inkább akarva, mint akaratlanul megalapozva ezzel majdani muzsikusi jövőjüket.

A varázsfuvola előadásain a harmadik fiú szólamát éneklő Fischer Ádámot nem vették fel a Zeneakadémiára és - a zenei világ meg a kenyérféltő zsurnaliszták közös szerencséjére - az újságíró-iskolába sem került be. Kijutott azonban Bécsbe, a dirigensképzés nagynevű tanítványok sorát útjára bocsájtó mesteréhez, Hans Swarowskyhoz. Fischer Ádám utóbb látogatta a kor másik nagy karmester-pedagógusa, Franco Ferrara mesterkurzusait is, nyert egy milánói Guido Cantelli-versenyt (1973), s ami a legfőbb: Bécsben közelről láthatta az alapjában mégiscsak taníthatatlan szakma legnagyobbjait, valamint a Staatsoper belső működését.

1972-ben Sankt Pöltenben megkezdte karmesteri működését, s alig egy esztendővel később már a bécsi operában dirigált. Helsinki, Karlsruhe, München, Freiburg, Kassel, majd Koppenhága és Mannheim - Fischer pályafutása az első pillanattól kezdve a komolyzene és az opera nemzetközi nyilvánossága előtt zajlott, és ami legalább ennyire fontos: a sokirányú alkalmasság jegyében állt. Így opera-karmesteri ténykedésének már a nyolcvanas években olyan változatos, ám egyként máig maradandó sikerű (azaz maradandó emlékű) produkciókat köszönhettünk, mint a Sába királynője diadalmas Hungaroton-lemezfelvétele, vagy épp a bécsi Staatsoper videóról meghitten ismerős előadásai, legyen szó akár Marton Éva és Plácido Domingo Giocondájáról, akár Jean-Pierre Ponnelle időtlen szépségű Manonjáról Edita Gruberovával a címszerepben. (S utóbb ez a muzsikusi alkalmasság és reflexív érzékenység tette oly gyümölcsözővé Fischer és Cecilia Bartoli művészi együttműködését is.)

Fischer Ádám
Fischer Ádám

"Hadd hasonlítsam össze Wagnert és Haydnt! Amikor Haydnt megkérdezték, miért nem írt soha zongoranégyest, így válaszolt: »senki nem kért rá.« Míg Wagner, miközben egy árva fillére sem volt, olyan operákat írt, amelyekre senki sem volt kíváncsi. Az én felfogásom olyan, mint Haydné. Azt csinálom, amire mások meghívnak." Már az ezredfordulót követően, a The New York Times újságírójának nyilatkozva körvonalazta ekképpen saját szerepfelfogását Fischer Ádám, aki másutt is szólt arról, hogy igencsak távol áll tőle az „ide nekem az oroszlánt is!" mentalitás. Mégis, ez a szolid ambíciójú  közelítés, amely a kételkedésre való örök hajlandósággal és a karmesteri működés hangsúlyozottan nem autoriter értelmezésével párosul, mind nagyobb feladatok és hozzá mind jelentősebb munkakörök felé vitte a művészt.

A világ nagy operaházainak (így a Covent Gardennek, a Scalának vagy épp a Metropolitannek) visszajáró vendége főzeneigazgató lett egy sor helyen: legutóbb pár meghatározó, nehéz és a magyar operaközönség számára szép emlékű esztendőre épp Budapesten. Vezető szerepet vállalt az MR Szimfonikusok és 1999-től mindmáig a Dán Rádió Kamarazenekarának élén, s 1987-ben alapítója volt az Osztrák-Magyar Haydn Zenekarnak. Két évtizeddel első salzburgi fesztiválfellépése után egy tragikus halálesetet, Giuseppe Sinopoli elhunytát követően, 2001-ben a Ring-tetralógia (majd utóbb a Parsifal) karmestereként bebocsáttatást nyert a Wagner-kultusz főtemplomába, Bayreuthba is.

Merthogy a karrierjének alakításában Richard Wagner helyett Joseph Haydn példáját követő Fischer Ádám korunk egyik legjelentősebb Wagner-dirigense lett - szinte véletlenül, de legalábbis önnön akaratán kívül. „Botcsinálta Wagner-karmester vagyok" - fogalmazott magáról egy ízben, ám szakirányú művészi teljesítménye nyilvánvalóan hamar zárójelbe tette az indulás esetlegességét, amely a nem szabadon választott feladat, a mannheimi főzeneigazgatóként sikerrel el- és levezényelt Ring-ciklus eredményeképpen rövid idő leforgása alatt fényesen bizonyított ténynek mutatta Fischer avatottságát a wagneri életmű interpretálásában. Erről persze már régen nem csupán a bayreuthi felvételek meghallgatása vagy éppen a lelkes külhoni kritikák elolvasása révén értesülhet a magyar Wagner-rajongó, hiszen a Budapesti Wagner-napok csodája 2006 óta szűnni nem akaró ámulatban tartja a hazai és a nemzetközi közönséget. Az idén A nürnbergi mesterdalnokok új produkciójával gazdagodó sorozat két legnagyobb értéke a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem mint helyszín meg az alapító és művészeti vezető Fischer Ádám, aki korántsem csupán karmesteri munkájával, de a sztárénekeseket a Művészetek Palotájába vonzó muzsikusi tekintélyével és művészi kisugárzásával is hatalmas szolgálatot tesz a Budapesti Wagner-napok egyre gyarapodó értékének és rangjának.

Fischer Ádám
Fischer Ádám

A négyesztendős Fischer Ádám egyik legelső koncertélménye Haydn "Üstdob"-szimfóniája volt, ámde az üstdobütés effektusára előzetesen atyailag felkészített kisfiú nem érezte elég mellbevágónak a szimfónia eredeti ragadványneve ("Surprise") által ígért meglepetést. "Ha majd te is karmester leszel, kérhetsz hangosabb üstdobütést", mondta a kulisszák mögé bevitt Fischer Ádámnak az akkori karmester, s a fiúcska jól megjegyezte ezt a mondatot. Haydn-specialistaként azóta épp az erőteljes megoldások, a dinamikai és előadásmódbeli lehetőségek mind bátrabb használata jellemzi a karmestert, aki máskülönben és más életművek esetében is működése legfontosabb céljának tekinti az unaloműzést, a közönség és persze a zenekari muzsikusok fantáziájának stimulálását. Koppenhágai zenekarának tagjai egy dokumentumfilmben megszólalva sorra felhozták "Ádám" nyitott és életteli, tanulni és kísérletezni sem szégyellő, a szokványos megoldásokat elvető metódusát, amely oly izgalmassá teszi az együttessel lemezre vett Mozart-szimfóniákat és korai operákat csakúgy, mint az Osztrák-Magyar Haydn Zenekarral rögzített Haydn-szimfóniák sorozatát. (Vagy akár a Teremtés-oratórium oly emlékezetes újévi megszólaltatásait a Művészetek Palotájának falai közt.) E dokumentumfilm próbajelenetei megmutatják ugyanakkor azt is, hogy a határozott elképzelésekkel rendelkező és látszólagos szórakozottságával együtt is igen kommunikatív Fischer a legkevésbé sem "fegyelmező"  karmester. Saját irányítói szerepfelfogásáról egy helyütt így vallott a korbács helyett következetesen a cukrot, a "mondjam vagy mutassam?" dilemmájában pedig rendre a megmutatás eszközét választó dirigens: "A karmester akkor vezényel jól, ha jól játszik a zenekar. A magatartás egyéni stílus kérdése. Ha igaz, hogy a dicséret hiánya egyenlő a szidással, akkor világosan ért belőle, akit érint, ha megdicsérik, hogy a futam második fele szép volt. Ez azt jelenti, hogy az első nem. Vagy ha a karmester egy forte tutti rész közepén megdicséri a második fuvolás fiszét, akkor az azt jelenti, hogy senki más nem volt jó. Így is lehet."

Nyilvánvalóan nem a karmester-imperátorok megközelítése ez, de nem is a Fischer által olyannyira tisztelt Ferencsik János grand seigneuri könnyed nagyvonalúsága, hanem egy empátiára mindig kész, s a muzsikálásban a polgári érintkezés és munkakultúra szellemiségét képviselő művészember álláspontja. Ha tetszik, konfliktuskerülő, ha tetszik, realista és udvarias, ám mindenképpen jól átgondolt és következetességében imponáló. S ahogyan arról koncert- és operaélmények sokasága tanúskodhat számunkra: hát Fischer Ádám esetében bizonyítottan célravezető is!