Lázár, Olimpia

Húrszakadás, földindulás

2013.08.19. 12:18

Programkereső

Lassan-lassan kirajzolódnak az idei kaposvári fesztivál fő attrakciói, egyre többen állunk meg az utcán megtárgyalni az élményeket, kacsintunk össze a fagyis előtti sorban vagy a kávézóban egymással, uram bocsá' valamelyik zenésszel. KRITIKA

Az a légkör, amely ezen a héten tapintható a városban, valóban egyedi: itt valahogy ugyanaz éltet bennünket, csak egyesekről hangszertokok lógnak, mások gyűrött programfüzetet zörgetnek a kezükben, és van egy pont ebben a rendkívül hangulatos városban, ahol a kétféle embercsoport közösen átél valamit, amiről nem nagyon lehet beszélni - legalábbis amint azt esti előadásán Vásáry Tamás fejtegette nekünk.

Vásáry Tamás
Vásáry Tamás

A délelőtti hangverseny nyitószáma Beethoven op. 95-ös f-moll vonósnégyese, a „Serioso" melléknevű volt, a világhírű Chiaroscuro Kvartett előadásában. A választás ismét ragyogónak bizonyult, ez a darab nem sokat szerepel a koncertnaptárakban éppen különös, modern, tökéletesen egyéni hangzásvilága, formai és motivikus megoldásai okán. A Chiaroscuro előadása nagyon pontosan, jól összeérlelten tárta fel mindezt: a nyitótétel nyersesége bátorságot kívánt, a hangnemi zökkenéseknél egy-egy új színt lehetett érzékelni, a scherzo és a zárótétel fegyelmezetten hangzott, hogy emlékezzünk mindig a kiindulási pontokra, a tragikus, erélyes unisono kezdetre, amely zengően, telten szólalt meg a teremben. A második számként előadott négykezes, Mozart C-dúr szonátája (K 521), amely Katia Skanavi és José Gallardo kettősében hangzott el, érdekes párosítása volt a két teljesen más karakterű zongoristának; ez ki is világlott a játék közben, időnként, egy-egy motívum megformálásakor ugyanis hallhatóvá vált a két egészen más billentésű és felfogású zenész közti véleménykülönbség. Precíz előadást hallottunk, amelynek során a lassú tételben éreztem igazán az egyet akarást a két nagy művész között. A zárószám azután megint egy egészen rendkívüli zenei csemegének bizonyult: a Kaposfestek során Sosztakovicsnak már a sokadik (itthon) alig ismert vagy (nálunk) szinte nem is játszott darabjára kellett rácsodálkoznunk. Az op. 67-es e-moll zongoratriót a szerző a második világháború vége felé írta, zenész barátjának halálára és a világháború áldozatai iránti megrendülésében. Kelemen Barnabás, José Gallardo és Nicolas Altstaedt ismét hihetetlen mélységekbe kalauzolt bennünket. A mű kezdetének cselló üveghangjai a hangszer létező legmagasabb fekvéseiben szóltak, a hegedű sokáig alatta játszott, a kietlen, üres zongoraszólam pedig a József Attila-i vas-színű égboltot jelenítette meg. A szikrázóan fekete Allegro con brio a Scherzo tétel helyén nem kínált feloldást, a jajgató Largo még annyira sem, s a darab csúcspontján, a klezmer zene két nagyon ismert motívumát az őrületig hajszoló-variáló zárótételben maguk az előadók is teljes extázisban játszottak, amikor... Kelemen Barnabás egyik húrja nagy csattanással jelezte, hogy nem bírja tovább. A nagy csöndben, a villámgyors hegedűcsere után elölről indult a tétel halálzenéje; José Gallardo zongorajátéka egyre inkább a legnagyobbakéhoz vált mérhetővé, mély értelmezésekkel teljes, hibátlan, kiforrott interpretáció volt: érzésem szerint a zongorista megtalálta az egyéniségéhez leginkább illő darabokat. Altstaedt csellójátéka is nagyon sokat színesedett az orosz későromantika és modernizmus műveinek kihívásai közepette, amelyeken rendkívüli hajlékonysággal, rugalmassággal, tökéletes technikai tudással uralkodott. Kelemen Barnabás pedig egyszerűen szenvedélyes, vérbeli, igazi zenész - technikáról most szó se essék -; muzsika szólt hegedűjén, fájdalmasan zokogó, igazi muzsika. Szeretném hallani ezt a felvételt, minél hamarabb.

Este Vásáry Tamás visszaemlékezéseit hallhattuk Fischer Annie-ról zenében és sok-sok kedves történettel, két nyelven is. A nyolcvanéves zongoraművész rajongással beszélt a 20. század egyik legnagyobb muzsikusáról, hangsúlyozva, hogy nem azért tartja a legnagyobb zongoristának, mert sohasem tévesztett, vagy ő tudta volna a leggyorsabban lejátszani a futamokat, hanem mert át tudta adni a zene lényegét, ami a bennünk lévő földöntúlit, a belső embert megérintheti. Milyen kár, hogy sok mai fiatal zenész csak sportnak tekinti a zongorázást, igazi mély érzelmeket alig tudnak közvetíteni - merengett el a sok-sok mai versengés zsűrijében megfordult Vásáry, aki néhány darabot pontosan így, a romantikus előadásmód szívekre ható világában adott elénk: megszólalt a Mondschein-szonáta, Brahms d-moll hegedűszonátájának lassú tétele, Liszt Loreley-dala és az Allegro barbaro. Partnerei Anna Reinhold és Kokas Katalin voltak, a darabokhoz Tunyogi Henriett készített sajátos balett-koreográfiát.

Rahmanyinov rövid g-moll („elégikus") triója azt is megvilágította előttünk, hogy a szerzőnél oly lényeges zongoraszólamot hogyan játssza Katia Skanavi. Gallardónál drámaibb, szenvedélyesebb dallamformálása meghatározó volt, pontos játékával gyönyörűen illeszkedett a másik két játékos éneklő melódiáihoz. A kezdet vonós figurációi, amelyek a szerző d-moll zongoraversenyében köszönnek vissza, nagyon pontosan, kimunkáltan szóltak, szép előadást, meggyőző muzsikálást hallhattunk. A színpad átrendezése közben azután Lakatos György és Thomas Dunford adta elő Vaughan Williams néhány angolszász népdalfeldolgozását fagotton, lantkísérettel.

A földindulást a végére tartogatták az előadók. A világ zenei élvonalába tartozó 17 szólista előadásában hallhatuk a Bartók-Divertimentót, a vonószenekari irodalom egyik csúcsteljesítményét. A koncertmester, Kelemen Barnabás valóban vezette az előadást, amelynek számomra legszebb pillanatai a Molto adagio tétel éjszaka-hangjai voltak: a félelmetesen pontos zizegések és pendülések, tremolók és trillák, a zenészek csendet teremtő ereje felért minden zakatoló-tomboló finálé hatásával. Sokatmondóak voltak a játék közbeni összenézések, az éles egyszerre-indulások, a gondolatok szinte tapintható találkozása. Ismét kitört az őrület, nagy zene volt, nagy este volt, jó volt létezni benne.