Lázár, Olimpia

Lesz-e koncerttermi forradalom?

2013.09.10. 10:14

Programkereső

A nagy kapacitású, többfunkciós közművelődési intézmények mindig átrajzolják környezetük kulturális térképét, innovációs kihívás elé állítva a művészetmenedzselést. Ezt figyelhettük meg Budapesten is, miután megnyitotta kapuit a Művészetek Palotája. De mi lesz a közeljövőben, amikor majd néhány visszatérő, „régi versenyző" és új „játékos" is versenybe száll a publikum kegyeiért? MAGAZIN

A hamarosan koncertközpontként is működő Zeneakadémia és a Budapest Music Center ugyanazt a közönséget igyekszik megszólítani, mint a Művészetek Palotája. Rövidesen színre lép a Vigadó, és előbb-utóbb biztosan lesz élet az üvegbálnában, a Cetben is. A kezdeti időszakban - emlékezzünk csak az induló művészetek Palotájának nézelődő hangverseny-látogatóira - ezek a helyszínek építészeti látványosságként vonzzák majd a kíváncsi publikumot, ám az újdonság varázsa bizonyosan hamar elmúlik. A Müpának egykor szerencséje is volt, hiszen nem sokkal az indulása után bezárt a Zeneakadémia, és lényegében egyedül maradt a budapesti hangversenypiacon; a mindig is szükségmegoldásként működő Kongresszusi Központ pedig már korábban kezdte elveszíteni vonzerejét. Kérdés, hogy négy-öt intézmény programkínálata nem vezet-e automatikusan túlkínálathoz egy olyan lélekszámú városban, mint Budapest.

A Zeneakadémia földszinti előcsarnoka a rekonstrukció előtt a művészet forrását ábrázoló Körösföi-Kriesch freskóval
A Zeneakadémia földszinti előcsarnoka a rekonstrukció előtt a művészet forrását ábrázoló Körösföi-Kriesch freskóval

A túlkínálat problémája messze nem új jelenség. Rómában például az 1720-1730-as években - az 1721-ben elhunyt, az operajátszást korlátozó XI. Kelemen pápa uralkodása után - gombamód kezdtek szaporodni az operaházak, illetve az operák előadására is alkalmas színházak. A hat jelentős teátrum mellett (Capranica, Alibert, Pace, Teatro Argentina, Teatro Valle, Tordinona) még egy sor alkalmi helyszín is szóba jöhetett, mint például a Granari, a Saponari, az Ornani és Pioli színházak vagy a Collegio Clementino és a Collegio Germanico. Hamar kiderült azonban, hogy ennyi színházra nincs szükség, úgyhogy egy 1740-es rendeletben megpróbálták szabályozni működésüket. A zenés színház szempontjából mindössze három játszóhely fenntartását látták racionálisnak, azt is csak úgy, hogy egy időben csak kettő üzemelt, a bezárt harmadik pedig kompenzációt kapott. Ám még ez a vetésforgószerűen működtetett szisztéma sem bizonyult elég sikeresnek, és 1755-ben a Teatro Argentinát jelölték ki az opera seria, az Alibertet pedig a balett, valamint a könnyebb hangvételű művek színhelyévé. A Capranica ugyanekkor egy elhúzódó felújítás miatt zárva tartott.

A demográfiai adatok tükrében e racionalizálási szándék tökéletesen érthető: a kérdéses időszakban Rómának 120-140.000 lakosa volt, ami a napóleoni időkben még némileg vissza is esett. Majd csak 1848-ban lesz valamivel több (150.000). Természetesen Róma már a 18. század első felében is számított a „turistákra", illetve európa azon arisztokratáira (Angliától Oroszországig), akik palotákat vásároltak, és hosszabb időre rendezkedtek be az örök városban. Néhány kulturális vállalkozás és beruházás is erre az időszakra esett: 1732-ben kezdték el építeni a Trevi-kutat, XII. Kelemen 1734-ben nyittatta meg a világ első nyilvános múzeumát, a Palazzo Nuovót (ma a Capitoliumi Múzeumokhoz tartozik), és ekkoriban, 1735-ben terveztették meg a Spanyol lépcsőt. A városra már ebben az időben is úgy gondoltak, mint egy művészeti attrakcióra.

Régóta ez a vezérmotívuma Budapest „kitalálásának" is. Vendégforgalmat generáló eseményben nincs is hiány: tavaszi Fesztivál, Sziget, Wagner-napok... De a fesztiválszünetekben egy budapesti hosszúhétvégét tervező átlagturistának a Hősök tere, a Parlament és a romkocsmák mellett vajon eszébe jut-e a Müpa, a Zeneakadémia valahogy úgy, miként a Berlinbe, Bécsbe, Londonba készülődőnek a Filharmónia, a Musikverein vagy a Barbican Centre? Valószínű, hogy még nem. S hogy ez ne maradjon sokáig így, az intézményeknek is intenzívebb saját „külpolitikára" lesz szükségük.

Róma, Spanyol lépcső
Róma, Spanyol lépcső

De a honi koncertlátogató elsősorban nem ezzel fog találkozni, hanem az intézményi „belpolitikával". Bizonyos, hogy ami a műsorstratégiát és kommunikációt illeti, kontúrosabb profilra és kísérletezőbb  hangvételre számíthatunk. Elkerülhetetlen, hogy elkezdődjék valamiféle márka, azaz brandépítés. Idehaza nincs még hagyománya, ám a nyugati koncertiparban jól működtetett - és komoly marketingértéket is képviselő - rezidens programokat, egyáltalán: a rezidens művész fogalmát például célszerű lenne nálunk is szélesebb körben meghonosítani. A Müpában ez a fogalom egy ideje már működik. Elég, ha Az évad művészére gondolunk. A háznak pedig rezidens zenekara van: a Nemzeti Filharmonikusok. Nem ördögtől való, ha egy-egy nagyzenekar, kamaraegyüttes, szólista vagy zeneszerző hosszabb-rövidebb időre kötődik egy intézményhez; miként nem elképzelhetetlen az sem, hogy egy külföldi sztárral exkluzív szerződést hozzanak tető alá. Ugyanis a márkaépítés arcok (karakterek) nélkül lehetetlen.

Ugyanígy szükség van a márkaépítő kampányokra, más szóval: fesztiválokra is. Arról nem is beszélve, hogy egy időben-térben koncentráltabb, az intézményi kapacitásokhoz igazított fesztivál talán még hatékonyabb és olcsóbb is, mint egy központilag szervezett. S ha a nagyobb kapacitású intézmények kirukkolnak a maguk „kis" fesztiváljaival, az évet jobban lefedő és összességében hosszabb fesztiválidőszakkal kalkulálhatnánk. Ráadásul a nagy programfolyamokkal szemben, így nemcsak ál tematikákkal, hanem valódi kérdésfelvetésekkel is találkozhatunk. A New York-i Lincoln vagy a washingtoni Kennedy Center (de említhetnénk európai példákat is) minden évben megrendezi a maga fesztiválját (fesztiváljait), jellemzően kurátori szisztémában.

A kereslet és a kínálat aszimmetrikus arányait központilag kiegyensúlyozó „római modell" - amennyiben a művészi élet pezsgését értéknek tekintjük - már középtávon sem bizonyult sikeresnek. Igaz ugyan, hogy a város büszke néhány, a későbbiekben is jelentősnek számító opera premierjére, de Róma soha nem került az itáliai operajátszás élmezőnyébe, s napjainkban sincs igazán kiemelkedő szerepe.

Az opera- és koncertpiac - még ha rövid távon súlyos művészi és financiális veszteségeket kellett is elszenvednie - már ekkor is sikeresebben működött szabályozó rendeletek nélkül. Londonban, Händel idejében ugyan még menetrendszerűek voltak a látványos bukások és csődök, de a 18. század második felére - a permanens versenyhelyzet dacára - konszolidálódott a piac. Johann Christian Bach (1735-1782) és Carl Friedrich Abel (1723-1787) az 1760-as években (amikor Londonban 740.000 ember élt) a mai koncertszervezés alapjait fektette le. Őket olyan sikeres (és egymással is konkuráló) impresszáriók követték, mint például Wilhelm Cramer (1746-1799) vagy Johann Peter Salomon (1745-1815). Valamennyien németek, kiválóan képzett zeneszerzők és hangszerjátékosok voltak. Olyan művészemberek, akikben az alkotó kreativitás jó gazdasági ösztönökkel párosult. Ők nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Londonra ma is úgy gondolunk, mint a kulturálisan sokszínű, kozmopolita világváros szinonimájára.

Királyi Operaház, London
Királyi Operaház, London

Hogy Budapestre is így gondolnak-e madridban vagy Helsinkiben, kérdés. Ami a koncertéletet illeti, az intézményi feltételek igazán csak most, a kiélezettebb versenyszituációban lesznek ideálisak. Szükséges volna, hogy ebben az újszerű helyzetben az alkotóművészek és az előadóművészek is aktívabban, a megszokottnál nagyobb kockázatot vállalva vegyenek részt. Vállalkozó kedvben láthatóan nincs hiány (elég csak Kokas Katalin és Kelemen Barnabás vagy Simon Izabella és Várjon Dénes ilyen irányú aktivitására utalni), a befogadó intézmények azonban egyelőre nem mind adták jelét annak, hogy művészi, stratégiai kérdésekben bizonyos kompetenciákat szívesen átadnának. egy - a képzőművészet menedzselésében már idehaza is jól működő - kurátori irányítással elgondolt saját fesztivál például ideális terep egy merészebb, markánsabb arcélű programszervezési szisztéma kipróbálásához.

Szinte biztosra vehetjük, hogy a következő években egyfajta profiltisztulási folyamat is lezajlik majd. A Művészetek Palotájában valószínűsíthetően kevesebb kamarakoncert lesz, a zongoraestek fő helyszínének funkcióját minden bizonnyal újra a Zeneakadémia vállalja, és talán az olyan elhanyagolt koncertműfajok, mint a vonósnégyes vagy a dalest is felébredhetnek hosszú szendergésükből. Lehet, hogy ezzel párhuzamosan érdemes lesz újragondolni a Fesztiválszínház kínálatát. E minden színpadi igényt kiszolgáló játszóhely, a nem koncertezésre tervezett akusztika miatt nem tud majd versenyezni sem a BMC új koncerttermével, sem a Zeneakadémiával. Zenés színházi produkciók, elektronikusan erősített hangversenyek, például jazzkoncertek megrendezésére viszont továbbra is alkalmas. A szimfonikus repertoár tekintetében a Hangversenyterem megőrzi első helyét. Lehet, hogy a régi zene - különösen, ha historikus szemléletű előadásban hangzik el - ritkább vendég lesz a házban.

Művészetek Palotája
Művészetek Palotája

Gyakran hallani manapság, hogy a nagy szimfonikus együttesek szinte illetlenségnek tartják, ha a régi mesterek műveihez nyúlnak, miközben mindenki tisztában van azzal, hogy a historikus előadás éppoly hipotetikus, mint a modern hangszeres. Ha például Kocsis Zoltán vezényletével lenne egy (Bach) h-moll mise- vagy egy (Haydn) Teremtés-előadás a Nemzeti Filharmonikusokkal és a Nemzeti énekkarral, magam az elsők között váltanék jegyet. Hiszen ki akarna lemaradni egy nagyváros koncerttermi forradalmáról?