Etelka, Aletta

Kortársaink-e a kortárs zenészek?

2013.09.23. 13:55

Programkereső

Már a régi görögök is ismerték a zeneszerzőversenyt. Vagy nevezzük inkább operaversenynek? (Wagner feltehetően így hívta volna.) Legyen bárhogy is, annyi bizonyos, hogy a Dionüsziákon zenés-táncos-verses drámai művek versengtek, és a győztes jelentős állami anyagi juttatások mellé nem hervadó babért is nyert - dicsősége szinte isteni eredetűnek számított. MAGAZIN

A görögöknél a művészet az élet egyik központi mozzanata volt, s az egész életet alakító tényezővé emelkedett. Mindez - bár isteni babér nélkül - így volt nagyjából egészen a 20. század első feléig, azaz a kortársak valóban kortársaink voltak. Van-e ma is kultúrát befolyásoló ereje a kortárs művészetnek, esetünkben az úgynevezett komolyzenének? Másként kérdezve: valóban kortársunk-e a kortárs zene? Talán igen, talán nem. De fontos megemlíteni, hogy ez nem is olyan régen még másként volt. Az 1946-ban indult Darmstadti Nyári zenei Napok (Internationale Ferienkurse für Neue Musik), vagy az 1921-es datálású, de valódi jelentőségre a második világháború után szert tett Donaueschingeni Zenei Napok (Donaueschinger Musiktage) mélyen megmozgatták a művészeti világot, és a nem szakértő közönséget is. Ha kiterjesztjük a contemporary music fogalmát, és belevonjuk a progresszív rockzene (mindenekelőtt Frank Zappa) vagy a jazz jelenségeit is (Ornette Coleman, Archie Shepp), azt látjuk, hogy egészen 1968-ig tartott a lendület, vagyis a művészeti „forradalom" a társadalmi átalakulás gondolatával járt kéz a kézben. (A free jazz egyenesen a Black Power mozgalom harci muzsikájának számított; Ligeti György pedig leírja, hogy Bécsben, a kocsmában a Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band című Beatles-lemez dübörgött a hangszórókból, amikor kollégáival oda járt szakmai megbeszélésekre.)

Új Magyar Zenei Fórum
Új Magyar Zenei Fórum

Ez szűnt meg a lázadások leverése után; és az úgynevezett posztmodern világállapot beköszöntével a művészet „avantgárd" része vagy rezignációba ment át és teljesen visszavonult bármiféle társadalmi érdeklődéstől, vagy szinte rés nélkül popularizálódott.

A kortárs „komolyzene" (mely ragaszkodik autonóm jellegéhez) majdnem teljesen légüres térbe került, és ezt a sterilizálódást oldhatja, enyhítheti olykor egy-egy pályázat, ösztöndíj, verseny. Ezek közül Magyarországon a legjelentősebb az Új Magyar Zenei Fórum nevű zeneszerzőverseny, melyet eddig kétszer (2009, 2011) hirdettek meg nagyzenekari és kamarazenei (ensemble) kategóriában. A legfrissebb pályázatra olyan műveket várnak, amelyeket a 90 éve született Ligeti György művészete vagy személye ihletett.

A verseny jellemzői röviden a következők: a pályázat jeligés; a díjak nemzetközi szinten is magasnak mondhatók; a beérkezett műveket állandó tagokból álló előzsűri bírálja el; a kiválasztott darabok a főzsűri elé kerülnek (ennek idei elnöke Eötvös Péter); az általuk nyertesnek jelölt darabokat előadják, ez a koncert egyben a döntőt is jelenti; a hangversenyről kereskedelmi forgalomba nem kerülő CD-t készít a Budapest Music Center, ebből ötven példány a szerzőket illeti, a többit nemzetközi fórumokra küldik szét. Érdekes és fontos mozzanat, hogy a meghirdetés szerint pályázhat minden olyan szerző, aki magyarnak vallja magát - ami talán azért is szerencsés megfogalmazás, mivel sikeresen szűrheti ki a nemzetiséghez, származáshoz, állampolgársághoz, lakóhelyhez stb. kötődő vitát. Jól kidolgozott és átgondolt rendszer; nagy előnye az állandóság, vagyis a szerzők kétévente számíthatnak arra, hogy műveiket komolyan veszik, elbírálják, előadják és honorálják.

Kérdés, hogyan gondolkodik ugyanerről egy komponista? Két díjazottal beszélgettem erről. A Bécsben élő Varga Judit (2009-ben a nagyzenekari kategóriában első, 2011-ben második díjat nyert) szerint a zene és a verseny nem összeillő dolgok. Ám tagadhatatlan, hogy „sokat jelent egy versenygyőzelem, megismerik az ember nevét, be lehet írni az önéletrajzba, és ha pénzzel jár a díj, akkor megint ki lehet fizetni a lakbért pár hónapig." A győzelem „megrendelést ritkán hoz, publicitást igen, de legtöbbször csak nagyon rövid ideig, és nem túl széles körökben."

Ligeti György
Ligeti György

Varga Judit részben kényszerből él külföldön:„nem emlékszem arra, hogy valaha is kaptam volna Magyarországon fizetett felkérést. Sokat játsszák otthon a darabjaimat, sokan kérnek, hogy komponáljak nekik, aminek nagyon örülök, de ebből nem lesz krumplifőzelék." De természetesen egy versenynek megvan a hozadéka is: „Fontos és jó a sok darab, ami a versenyekre születik, különösen, ha elő is adják a nyertes kompozíciókat."

Utóbbi Tornyai Péter (2011-ben a kamarazenei kategória nyertese) szerint is talán a legpozitívabb mozzanat, hiszen a legtöbb ilyen jellegű versengés pusztán a kotta elbírálásából áll. „Ma Magyarországon egy zeneszerző nem tud (csak) abból megélni, hogy darabokat ír. Úgy látom, mindenki igyekszik olyan pénzkeresési módot találni (tanítás, alkalmazott zene, színház, film, hangtechnika, rádió, kottagrafika stb...), ami mellett komponálni is tud. Megrendelések (legalábbis olyanok, amelyek anyagi szempontból fajsúlyosak) ritkák. A színház sok szerzőnek jelent (rész-) megoldást, ott ugyanis mindig szükség van zeneszerzőre, zenészre. Ugyanakkor alkotói szempontból veszélyes terep, hiszen állandó alkalmazkodást, kiszolgálást jelent." Tornyai nem hisz abban, hogy a közönség „meg/visszahódítása" érdekében fel kellene áldozni a művészet autonómiáját, ráadásul úgy véli, „a kortárs művészetnek sokkal több lappangó érdeklődője, sőt akár rajongója van (vagy lehetne), csak meg kell találni a megfelelő csatornákat. Kisgyerekekkel, fiatalokkal nagyszerű tapasztalataim vannak ilyen téren." Reménykedjünk.