Szilárda

Ismeretlen szerző: A Borgia-dinasztia zenéje

2013.09.25. 07:04

Programkereső

Nagyjából egy éve volt a kezemben egy szép kiállítású, informatív, többnyelvű (többek között katalán), történelmi tárgyú képeskönyv a Borgia-dinasztiáról. Minden lényeges információ benne volt Alonsóról, Rodrigóról, Cesaréról, Lucréziáról és Franciscóról, afféle bónuszként (extra illusztrációként) pedig több CD-nyi válogatás a mediterrán régió két évszázadnyi muzsikájából. Jordi Savall és együttesei a budapesti koncerten ezúttal a bónuszt szólaltatták meg. KRITIKA

Olvasom a friss hírekben, hogy a Borgiák című televíziós sorozat magyar jelmezkivitelezője, Homonnay Gábor (illetve csapata) kreatív Emmy-díjat kapott. Bennem felmerült, hogy vajon milyen szempontok alapján díjazták az egyébként valóban nagyszerű munkát. Hogy történetileg mennyire hitelesek az egyes ruhadarabok? Vagy mennyire szépek és pompásak? Esetleg mennyire kifejezőek? Vagy mennyire hatásosak, mennyire keltenek illúziót. Gyanítom, hogy erről az utóbbiról lehet szó - ugyanakkor azt is tudom, hogy a sorozat rajongóinak többsége meggyőződéssel hiszi, hogy a ruhaköltemények egytől-egyig történetileg hiteles rekonstrukciók. És ez így is van rendjén.

Jordi Savall
Jordi Savall

Amikor Jordi Savall elhatározta, hogy kedves korszakának zenéit nagyszabású ciklusba rendezi, vezérfonal gyanánt szűkebb pátriájából (Katalónia) választott egy izgalmas (és divatos) családtörténetet. A korszakról (cc. 1400-1600) nagyjából azt mondta el, amit már korábban is gyakran elmondott: abban a zenében, amiben igazán otthon érzi magát, nyelvekre, vallásokra, műfajokra, funkciókra való tekintet nélkül minden hatással van mindenre és az átjárás álomszerűen akadálymentes. A fentebb említett könyvvel zenei szempontból mindössze két probléma merülhetett fel. Az egyik, hogy a zene afféle mellékes körülményként jelenik meg benne; a másik, hogy nem mindig evidens a tárgy (egy történelmi tény) és az illusztrálására hivatott zene közötti kapcsolat. Evidens, ha III. Callixtus pápa (Alonso Borgia) 1456-os Imabullájához (a nándorfehérvári védők megsegítésére elrendelt déli harangszó) Savall korabeli janicsárzenét társít (a koncerten - sok egyéb részlettel együtt - ez nem szerepelt); nem evidens viszont, ha Lucrezia Borgia éppen soros házasságához egy sem időben, sem térben nem illeszkedő zenedarabot rendel. A koncerten például egy Luis Milan-fantáziát, feltehetőleg az El maestróból. Ráadásul nem vihuelán szólaltatták meg (pedig volt egy vihuelista), hanem hárfán. Ugyanígy hárfán adtak elő egy Josquin-intavolációt is, Luis de Narváez ugyancsak vihuelára írt (talán a Los seys libros del delphín negyedik kötetének egyik darabjáról lehet szó) szólóművét. Mindez szőrszálhasogatásnak tűnhet, ahogy annak felemlegetése is, hogy a polifonikus vokális tételekhez miért társít Savall rendre olyan hangszeres szólamokat, melyeket előszeretettel bíz (amúgy csodálatosan szépen zengő) gamba-consortra, vagy miért alakítja ki úgy a kíséreteket, mintha a continuo-praxis a 15. században is magától értődődő, eleven gyakorlat lett volna. (Arról nem is beszélve, hogy az orgonista és a vihuelista szívesen játszott tonális reflexeket mozgósító akkordfordulatokat.) Az átlaghallgató ezekkel a megoldásokkal úgy lehet, mint az átlagnéző a Borgia-sorozat ruháival, azt hiheti, hogy ami szól, az történetileg hiteles és releváns. Savall pedig nem árulja el (pedig nyilván tudja), hogy ez puszta illúzió. Tulajdonképpen akkor járt el a legkorrektebben, amikor „ismeretlen szerző" művét (nem számoltam, de a koncert 80 százaléka ilyen darabból állt) konferáltatta fel a műsorközlővel. (Gyanítható, hogy Fenyő Gábor beugrással vállalta a feladatot.) Az „ismeretlen szerző" persze nem is annyira ismeretlen. A koncerten feldolgozásokat, hangszereléseket (arrangement) hallottunk, melyek szerzője maga Savall. Mindez csak azoknak okozhat - így utólag - csalódást, akik a koncerten felhangzó darabokat nem a „hatásosság", hanem a hitelesség szempontjai szerint értékelték.

A hatás fokozásában komoly szerepet vállalt néhány előadó. Mindig meglep Savall eleganciája és gyengédsége, szoprán gambája ezúttal is megindítóan „édes szenvtelenséggel" énekelt. Nagyszerű volt Driss El Maloumi (arab lant) és Xavier Díaz-Latorre (vihuela), az énekesek közül a két kontratenor (Pascal Bertin, David Sagastume) és a basszus ( Daniele Carnovich). A „láthatatlan", de az ideális hangzásarányok szempontjából nélkülözhetetlen szereplőt, a hangosítót is feltétlenül meg kell említeni, működése példás volt.

Savall javára írom, hogy tudja: ezek a zenedarabok önmagukban egyébként nem hatásosak, koncerttermi helyzetben pedig kifejezetten kiszolgáltattak. Ezért is érzi szükségét annak, hogy ne koncerten, hanem egy néhol dramatikus eszközökkel is élő ismeretterjesztő előadáson érezzük magunkat. Az más kérdés, hogy abban a válogatásban, amit most hallottunk (a lemezanyag harmada, negyede lehetett) épp az információk sikkadtak el, például az sem derült ki, hogy az utolsó Borgiát, Borgia Szent Ferencet miért avatták szentté. A szentté avatás körülményeiről (miként a felhangzó darabok pontos címeiről) a műsorfüzet sem adott felvilágosítást - de lehet, hogy Savall sem közölte előre a pontos programot. Ambivalens érzésekkel feszengtem végig az előadást, a gyanú, hogy a könyvillusztráció nehezen konvertálható koncertté, beigazolódott.