Árpád

Zeneszerzők vs. előadók: Igaz vagy hamis?

2013.11.18. 07:09

Programkereső

2013. november 14-én Varga Gábor klarinétozott, Réti Balázs pedig zongorázott a MR Márványterem Koraesti hangverseny című sorozatának legutóbbi koncertjén. A 19-20. század fordulójának francia kamarazenéjét mutatták be - igaz.

Az est egyes szerzőinek (Camille Saint-Saëns, Erik Satie, Claude Debussy) művei napjaink legáltalánosabb repertoárjának részei, míg más komponisták (Charles-Marie Widor, Ernest Chausson, Jean Françaix, Louis Cahuzac) kevésbé ismertek a koncertéletben. Lexikonokban azonban mindegyikükről találni zenei stílusukat, legjellemzőbb vonásaikat ismertető mondatokat. A kérdés csak az, Varga Gábor és Réti Balázs játékára is igazak voltak-e az állítások.

Camille Saint-Saëns
Camille Saint-Saëns

"Saint-Saëns műveiben, amelyekben a nagy tudás hűvös szigorral és eleganciával társul, a formai és technikai sajátosságok erősen előtérbe lépnek" - igaz. Az Esz-dúr klarinétszonáta esetében minden szó igaz volt, ez mégsem számít valódi dicséretnek. A nagy tudás a művészek hangszereinek első megszólalásánál megkérdőjelezhetetlenné vált, mint ahogy a szigor és az elegancia is. Lenyűgözően szólt a klarinét az egészen mély lágéban, a zongora pedig pontosan és finoman játszott. Nem ilyen pozitív azonban, hogy a játék igen hűvösnek tűnt, s a technika valóban előtérbe került, néhol unalmassá téve a produkciót. Varga és Réti nemigen találták a megfelelő arányt: nem vált világossá, hogy a zongora csak kíséri a klarinétot, esetleg a két hangszer egyenrangú fél, netán a klarinét színezi csak a zongora játékát. Végül a legkevésbé szerencsés megoldás született, mindkét hangszer kísérte a másikat.

"Widor ragyogó improvizátorként vívott ki elismerést" - hamis. Az állítás nyilvánvalóan nem a szerző Bevezetés és rondó című művére utal, ám a darab interpretációjának kritikájához épp találó. A két művész játéka ezúttal nem hogy improvizációszerűnek nem volt nevezhető, kifejezetten kiszámíthatóra, fantáziátlanra sikerült. Az arányproblémákkal küzdő páros továbbra is biztosította a technikai minőséget (Varga mély hangjai ismét csodálatosan búgtak), ám a zenéhez még mindig nem adott stílust. A futamok nyersek, a pianók üresek voltak, a darab egésze ingerszegény.

"Chausson egyéni, kissé melankolikus és lírai hangját a szimfonikus és kamarazenében találta meg"- igaz. Nem csak a szerző találta meg az említett hangot, hanem a muzsikusok is. Az Andante és allegro című műben fokozatosan kezdetét vette az igazi zenélés.

"Satie elutasította a romantikus zeneesztétikát, tudatosan feszültség- és érzelemmentes zenét írt" - igaz, igaz és igaz. A koncert egyetlen szóló zongora-produkciója az est fordulópontja lett. A No. 1-es Gymnopédie megszólalásakor minden megállt: idő és mozgás egyaránt. "Ezekben a darabokban nem történik semmi" - igaz. Mintha egy festménybe csöppentem volna. A közönség tagjai egytől egyig vászonra mázolt alakok; a mindaddig serényen izgő-mozgó bogárka mozdulatlan; a hideg márványfalakból kiszáll az élet... Kimért a lélegzetvételem, elfelejtek pislogni. Nem történik semmi... Csak a zongora hangja: káprázatos.

Claude Debussy
Claude Debussy

"Françaix zenéje, melyre a játékos könnyedség és az irónia jellemző, a francia neoklasszicizmus hagyományait követi" - igaz. Varga Gábor és Réti Balázs leküzdötték a képzeletbeli akadályt, teljes mértékben átengedték magukat a zenének. Megszűnt a kimértség, előtérbe került a muzikalitás. A Téma és variációk összes poénja váratlan és szórakoztató volt; a játékosság és az irónia valóban előadásuk részévé vált.

S innentől fogva nem állt meg a lendület. Bármelyik dicsérő mondatot idéznénk Debussy vagy Cahuzac zenéjével kapcsolatban, a Rapszódia és a Cantilène esetén minden bizonnyal igaz lenne. Fület gyönyörködtető melódiák követtek kuncogást kiváltó pillanatokat és lehengerlő technikai bravúrokat. Az arány - klarinét és zongora közt - helyreállt, a zenészek bonthatatlan egységben játszottak, gondosan ügyelve egymásra. Réti Balázs halk, de biztos alapot nyújtó akkordjai egészen mágikus hangulatot kölcsönöztek Cahuzac művének; Varga Gábor játékának könnyedsége pedig nyugalmat árasztott, biztosította a közönség számára a „hátradőlős" szórakozást. Szemmel láthatóan mindenki - művész és hallgató egyaránt - élvezte a produkciókat. Közepes kezdés, színvonalas folytatás. Az est főszereplői egy jelentős minőség-crescendóval emlékezetessé varázsolták a koraesti hangversenyt - igaz.