Árpád

Ünnepi harangok

2013.11.27. 07:47

Programkereső

Szőllősy, Stravinsky, Rahmanyinov: leleményesen kigondolt zenei antológia - három rejtett szállal egymáshoz kapcsolódó mű a Rádiózenekar hangversenyén. Csengery Kristóf KRITIKÁja.

Ritka az olyan koherens, eredeti koncepciójú és elegánsan tálalt koncertműsor, amilyet november 23-án, a Művészetek Palotájában, a fennállásának 70. évfordulóját ünneplő MR Szimfonikusok - szeretett, régi nevén: a Rádiózenekar - adott Jubileumi bérletének harmadik estjén, Vajda Gergely vezényletével. Ezúttal a program sem igazodott a megszokott és sokak által kárhoztatott nyitány-versenymű-szimfónia modellhez: a koncerten sem nyitány, sem versenymű, sem szimfónia nem hangzott el. Elhangzott viszont három „egyéb kategóriájú" darab, melyek között egyszerre fedezhető fel zenei és poétikai kapocs, ráadásul a kettő egy és ugyanaz: a harangozás megjelenése mind tényleges, hallató formában, mind költői jelkép gyanánt.

MR Szimfonikusok (vez.: Vajda Gergely)
MR Szimfonikusok (vez.: Vajda Gergely)

Szőllősy András Trasfigurazioni című szimfonikus alkotása (1972) végén nem naturálisan (tehát nem csőharangok vagy más haranghang-utánzásra alkalmas instrumentum segítségével), hanem „eszmeileg", átvitt értelemben valósul meg a harangozás-effektus - melyhez hasonlók, tegyük hozzá, más kompozíciókban is vissza-visszatérnek a szerző oeuvre-jében, s így úgyszólván Szőllősy egyik védjegyévé váltak. Igor Stravinsky Zsoltárszimfóniájának (1930) harmadik tételében, a mű végén a zongora, a hárfa és a timpani hármasa valósít meg mágikus-misztikus harangozás-ostinatót, lebilincselő hatással - aki egyszer hallotta, sohasem felejti el. (A műfajmegjelölés ne tévesszen meg senkit: a Zsoltárszimfóniának semmi köze ahhoz a szimfóniaműfajhoz, mely a nyitány-versenymű-szimfónia hármasságban szerepel.) Végül Szergej Rahmanyinov Edgar Allen Poe többrészes, terjedelmes költeményét megzenésítő oratorikus alkotásában, a nagyzenekar mellett szoprán-, tenor- és baritonszólistát és vegyeskart is foglalkoztató Harangokban (op. 35, 1913) szó szerint kimondva is a harangokról hallunk, mint az emberi életet különféle helyzetekben végigkísérő szimbólumról (száncsengő; menyegzői harang; vészharang; lélekharang).

Leleményesen kigondolt zenei antológia, melynek egyrészt koherenciáját fokozza, hogy Szőllősy és Stravinsky egymás társaságában szólal meg (akik személyesen is ismerték a zeneszerzőt, gyakran hallhattak tőle magasztaló mondatokat Stravinskyról, Szőllősy szerint „az utolsó nagy mester"-ről), másrészt belső feszültséget biztosít számára, hogy Stravinsky és Rahmanyinov is egymás mellé került - vagyis két olyan szerző, akik mindketten oroszok, ráadásul mindössze kilenc esztendő telik el születésük között, stílusukat azonban (azaz inkább: stílusaikat, hiszen Stravinskynak több is volt) egy világ választja el egymástól. Egybecsengés és kontraszt. És ha a bevezetőben nem csak a lelemény eleganciáját emlegettem, de a tálalásét is, tegyük hozzá: a koncert szervezői felnőttként kezelték a közönséget, nem rágták szájába a megfelelések tényét - hagyták, hadd vegye észre ő maga a szép rímeket. A koncert szórólapján közölt ismertetők egyetlen mondattal sem utaltak a harangozás tényére. Ami engem illet, szeretem az effajta sapienti sat magatartásformát, az általános zenei tájékozottság rohamos erózióját tapasztalva azonban kissé aggódtam: vajon a közönség soraiból mindenki rájön-e a koncert „közös nevezőjére"? Nem vagyok biztos abban, hogy így történt.

Más alkalmakkor is megfogalmaztam már azt a nézetemet, hogy a Rádiózenekar jó kezekbe került jelenlegi vezetőkarnagya, Vajda Gergely meghívásával - mostani tapasztalataim is ezt a véleményemet erősítették meg. A Trasfigurazionit feltűnően pontos formálással, világos ütéstechnikával és markáns karakterizálással vezényelte, amelynek köszönhetően a mű nemcsak szabatosan, magas színvonalon szólalt meg, de tagolódása, zenei gondolkodásmódja is önként tárult fel előttünk. Külön kiemelném az ellenpontos szerkesztés iránti előadói fogékonyságot, a lassú formaszakasz szép hangzású, poétikus tolmácsolását, és persze a végkifejlet nagy fokozását, a visszatérő repetíciók erejét és szuggesztív motorizmusát. Az MR Szimfonikusok együttese úgy játszott, ahogyan az jó rádiózenekarhoz illik: a kortárs zene világában jártasan, a mű nyelvét sajátjának tekintve.

Vajda Gergely
Vajda Gergely

A második és harmadik mű kiválasztásának az is előnye volt, hogy bennük megszólalhatott a Rádió két nagy vokális együttese, az MR Énekkar (megbízott karigazgató: Oláh Gábor) és az MR Gyermekkórus (karigazgatók: Matos László és Kabdebó Sándor). Mindkét testület híréhez-nevéhez méltón teljesített: a felnőtt gárda dús hangzással, sok színnel, áradó dinamikával, a gyerekek üdén, világos tónusokkal, egyszerre ártatlanul és fegyelmezetten. Vajda Gergely a Zsoltárszimfónia olvasatában jótékonyan kamatoztatta az interpretáció belső feszültségteremtő komponenseként szárazság-szikárság és áhítat sajátos koegzisztenciáját, fontos szerepet kaptak a jellegzetes „szúrós" hangsúlyok, mindvégig rendezőelvként funkcionált az élénk lüktetés és a sajátos „kamarazenei szimfonizmus", mely a nagy zenekaron belül a kisebb hangszercsoportok belső egységeit önállóan is működteti. Rahmanyinov Harangok-ciklusa sok posztromantikus illusztrativitásra adott lehetőséget a zenekar színeinek kikeverésekor. Líra, dráma, játékosság és megrendítő tragikum mind jelen voltak a tolmácsolás hatásmechanizmusában. Vajda nagy lendülettel, ám ugyanakkor a részletekre is mindvégig gondot fordítva irányított. A három igényesen kiválasztott szólista, Sümegi Eszter, Fekete Attila és az itt-most nyelvi szempontból és zeneileg egyaránt hazai pályán mozgó Fokanov Anatolij imponálóan homogén triót alkotott (csak eszmeileg, hiszen a három énekes nem szólal meg egyszerre: Rahmanyinovtól valamennyien egy-egy saját tételt kapnak - a vészharangokat ábrázoló harmadik darab a kórusé). Teljesítményük mind a hangminőség és az intonáció, mind a dinamika vivőereje, a fantázia és a megjelenítő képesség terén egységesen dicsérhető.