Valér

Frankl és ellenlábasai

2013.12.02. 12:41

Programkereső

Van olyan, hogy egy koncertet nagyon várunk. Még az se rontja el a kedvünket, hogy nemcsak a kabátunk, hanem a táskánk is külön fizet a ruhatárban, ahol többfunkciós (ruhatáros, színpadi virágátadó stb.) lányok mosolyognak ránk (a végén már nem annyira). Aztán a nagy várakozásunk után nem merjük bevallani, mekkorát csalódtunk. Így vagyok Frankl Péter Mozart-kamaraestjével - és nem Frankl miatt. KRITIKA

Frankl Péter (elsősorban Pauk Györggyel az oldalán) gyerek- és fiatalkorom visszatérő élménye. Alighanem meghatározó szerepe van abban, hogy mindig is szerettem a kamarazenét. A nagy várakozás tehát innen eredt - no meg onnan, hogy egy Mozart-est számomra mindig csoda, ezt már nem fogom kinőni, és pláne az, ha olyan négy mű szól, mint Katalin-napon.

Frankl Péter
Frankl Péter

Ezúttal azonban a g-moll zongoranégyes azonnal lehorgasztotta a lelkesedésem. Miközben Frankl egy nagyon nyugodt, teres, bölcs Mozart-művet vezetett elő, Keller András egy ideges és szűk g-moll zongoranégyesben volt érdekelve, s még az sem dőlt el, ki a főnök. Annyira, hogy Bársony Péter is másik művet adott elő, legalábbis a főtémában (ahol többnyire unisono játszik a négy hangszer) más vonásnemet használt, mint a másik két vonós, legalábbis olykor. Ami nemcsak esztétikai különbség, hiszen a hangsúly, a deklamálás is más, ha a nyújtott ritmust egy vonóra vesszük. Később aztán eldőlt a meccs, egyértelműen Frankl győzött, de ezt egyedül Várdai István - az est egyik legstabilabb résztvevője - vette észre.

Nemcsak ebben mutatkozott különbség a négy játékos közt, hanem hangminőségben is. Frankl Péter zongorahangja árnyalt volt, nemcsak dinamikailag, hanem színében is, és ami a legfontosabb: hogy mindennek helye volt. A szó fizikai értelmében. A nagyok közül is csak kevés zongorista tud időben és térben helyet biztosítani a legvirtuózabb futamoknak - Frankl igazán káprázatos technikája így egy pillanatig se tűnt hivalkodónak, és úgy volt pontos, hogy nem hatott kínosan precíznek, de elnagyoltnak, slendriánnak sem. A hangszín pedig talán leginkább ezzel függ össze. És sajnos ez épp a vonósokkal szemben derült ki. Ahol magukra maradtak, az bizony nehezen volt szépnek nevezhető. Ráadásul semmivel se voltak metronóm-pontosabbak, mint a zongorista, a tizenhatodok rendre összeszaladtak, katyvaszosak, kidolgozatlanok voltak. Ez nem elsősorban kigyakorlás, sokkal inkább hozzáállás kérdése, hogy hagyok-e időt vagy túl akarok lenni rajta, bár Várdai István ebben is jobbnak tűnt, mint a rutinosabb Keller András vagy Bársony Péter. Ettől persze a mű megszólalt, és helyenként igazán szépen (elsősorban a második tételben, ahol kevesebb az „aprózás"), de egy ilyen kaliberű műhöz - és ilyen zenészek esetében - ez kevés.

Várdai István - Árnyak és fények
Várdai István - Árnyak és fények

A fúvós-zongoraötös aztán bőven kárpótolt mindenért. Igazán itt derült ki mindenki számára, mennyire vonzó a végeredmény, ha a zenészek figyelnek egymásra, s kialakul egy közös képük a műről. Mondhatjuk, hogy a 452-es zongoraötös persze könnyebben adja meg magát - csakhogy a mostani előadás nem a kellemes-profi szalonzenélés felől, sokkal inkább a mozarti fúvósmuzsikában mélyen gyökerező misztikus-transzcendens irányból közelített a darabhoz, sikerrel. Mindeközben varázslatos hangszíneket hallhattunk elsősorban az együttjátékokban, de néhány szólóállásban is. Igazságtalanság bárkit kiemelni, mégis hadd említsem meg Szőke Zoltán hangszínekben lenyűgözően gazdag kürtjátékát, illetve Lakatos Györgyöt, aki fagottjával olykor szinte irányította az együttest.

Az est klarinétosa, Szatmári Zsolt az igazi ínyenccsemegében, a brácsa-klarinét-zongorára írott Kegelstatt-trióban is remekelt. Hogy az előadás mégsem emelkedett a 452-es zongoraötös éteri magaslataiba, az érzésem szerint Bársony Péter ismét zaklatott brácsajátékából következett. A neves brácsaművész fizikailag is beleizzadt a feladatba, holott talán épp a felszabadultság kellett volna ahhoz, hogy például átvegye a vezér szerepét. Ezzel együtt a három zenész itt azonos irányban gondolkodott. A brácsa hangszíne azonban annyira nem illeszkedett a trióba, hogy azon gondolkoztam, nem a hangszerrel van-e valami probléma. Ennek a műnek ugyanis épp a hangszerelésből adódó színorgia az egyik kulcsa.

A kissé maratoni Mozart-programot a másik zongoranégyes, a 498-as Esz-dúr zárta. Mely egységesebbre sikeredett, mint g-moll párdarabja vagy akár a trió. Úgy tűnt, egyrészt Keller András látta be, hogy jobb, ha a zongorának engedi át a vezetést, másrészt a szólószerep után Bársony Péter kamarázott végre felszabadultan. A koncerthez kapcsolódó kiváló ismertető (melynek negatívumául egyedül az udvariatlanul kis betűméretét róhatom fel) „egy fokkal könnyebb és lelkileg sokkal kevésbé megterhelő mű"-ként elemzi az Esz-dúr kvartettet, és a zongoraötöst nevezi „szimfonikus dimenziókat ostromló kamaradarab"-nak. Én mindig a későbbi zongoranégyest éreztem szimfonikusnak, könnyednek meg épp semmikor - s a mostani, igazi hangversenyszerű előadás is engem igazolt. Ugyanis már a kiváló Frankl Péternél is érezni lehetett a fáradás jeleit (annyi hang, amennyi neki jutott, egy kortárs koncerten sem kevés!), s ha a Kegelstatt-trióban olykor még vissza tudta tartani a fiatalokat, itt már egy kicsit ő is részt vett a gyorsulási versenyben, mely a g-moll zongoranégyesnél említett hozzáállási különbségből adódott. Így a két szélső tétel legalább tíz -tizenöt metrummal gyorsabban ért véget, mint ahogy elkezdődött.

Zeneakadémia
Zeneakadémia

Nehéz egy ilyen koncert végsummáját megvonni. Mert egyrészt ennyi hiba ellenére is magas színvonalú és - talán épp a Mozart-értelmezések eltérő volta miatt - izgalmas koncertet hallhattunk. Másrészt Frankl Péter játéka talán jobban tetszett, mint eddig valaha. Mivel azonban a vonósok és a zongorista együttjátéka nem volt igazán sikerültnek nevezhető, a magam részéről a Zongoraötöst viszem magammal a maradandó emlékek szigetére.