Valér

Üzenetek nélkül

2013.12.13. 11:15

Programkereső

Isabelle Faust és a Concerto Budapest hangversenyének ismertetője - Kovács Sándor írása - a megszólaló Beethoven-, Kurtág- és Sosztakovics-művek tárgyalásában azt emeli ki, hogy e zenék mindegyike üzenet. Én meg épp azzal a kérdéssel a fejemben ültem be a Zeneakadémia Nagytermébe, hogy kell-e ismernem a művek keletkezési körülményeit és egyéb konnotációit ahhoz, hogy jobban értsem őket. KRITIKA

A kérdés egyáltalán nem költői: jó évtizede egy zenekedvelő (és -értő) angol vendégemet szerettem volna koncertre vinni, és a kiszemelt este a Zeneakadémián épp egy kortárs hangverseny ment, melyen Kurtág Üzenetei is elhangzottak. Akkoriban semmiféle ismertetőt sem adtak kézbe, amin az angol úr meglepődött: „Nálatok mindenki ennyire jártas a kortárs zenében?", kérdezte. A Kurtág-mű után aztán ironikusan ennyit mondott: „Elküldött, de meg nem értett üzenetek". (Ő mondhatta, zeneszerető angolként bevallhatta, hogy bizony ebből semmit sem értett.) Valószínű, hogy a Kurtág-recepció is fejlődött az elmúlt tizenegy-két évben, s nemcsak a kötelező sznobizmus miatt aratott sikert az Új üzenetek Keller András vezényletével a mostani hangversenyen. De ennél bizonyosabb, hogy a Concerto Budapest interpretációja ismertető nélkül is sokat megmagyarázott a Kurtág-zene lényegéből, ami mindenképp elévülhetetlen érdem, még akkor is, ha a szélesebb közönségnek alighanem lesz még mit töprengenie azon, hogy mondjuk a negyedik üzenet mitől viseli a Beethoven-szonáta alcímét, és mitől van Janáček modorában. (Erre lenne az ismertető, mondhatná Richard, ha itt lenne.)

Keller András
Keller András

Ha már a szünet után kezdtem a koncert taglalását, hadd folytassam a hangverseny zárószámával: Sosztakovics talán legmonumentálisabb szimfóniája, az Ötödik hangzott el, melyet annyian játszottak és vettek már lemezre - még olyanok is, akik amúgy nem estek Sosztakovics-lázba (pl. Dimitri Mitropoulos). Ha nem tudjuk a keletkezés körülményeit és nem ismerjük az értelmezés körüli vitát, akkor is jó zene ez, ha talán nem is annyira, mint ha az előbb említett tudásoknak birtokában vagyunk. Sosztakovicsnál sokszor érzem, hogy a kevesebb több lenne, az 5. szimfóniánál én pl. a második tétel scherzóját érzem a legeredetibbnek (és itt érzem leginkább a Kisvárosi Lady Macbeth-tel való rokonságát), bár a groteszk és az ünnepélyes keveredése az egész művet áthatja. De egy koncertkritika elsősorban nem a szerzőt teszi mérlegre. Az elmúlt években elszoktam a Zeneakadémia Nagytermétől, elsősorban attól, hogy hogyan szól itt egy nagyon nagy zenekar (hiszen ezek java jóval a bezárás előtt választotta inkább a Müpát - a Concerto Budapest is). Most fiatalkori emlékeim jöttek elő, amikor a hangmassza magával ragadott - és ebben kellett megtanulnia a fülemnek, hogy meghallja a részleteket, melyekben a minőség rejlik. Most úgy éreztem, ugyanez a teljesítmény egy nagyobb koncertteremben inkább tisztes lenne, mint kiváló - a hegedűk például messze nem voltak tökéletesen együtt. E hangmassza arányairól írni nagyképűség lenne, de mindenképp érdemes kiemelni a jó tempókat. Keller interpretációja szépen felépítette az egyes tételeket, s összességében jó előadást hallhattunk, melyben nagyon is feltárult a sosztakovicsi mű két arca - de a finomságot, a részletgazdagságot aligha csak a terem rovására írhatjuk. Mindenesetre elgondolkodtató, érdemes-e ezt a művet itt előadni. (A kérdés költői.)

Isabelle Faust
Isabelle Faust

A hangversenyen telt ház volt, s Kurtág-recepció ide, Sosztakovics-láz oda, ez azért alighanem a Beethoven-műnek, kiváltképp világhírű szólistájának köszönhető. És aki hallotta ezt a Beethoven-hegedűversenyt, mondhatja: méltán. Isabelle Faust tényleg fantasztikus. Ha azt mondom, ilyen vonókezelést én még nem láttam, akkor igazságtalan vagyok a bal kezével szemben, mely kristálytisztán és hajszálpontosan fogott le minden hangot. De ha a technikát emelem ki, igazságtalan vagyok a művész muzikalitásával szemben. Tökéletes teljesítményt láttam már, ha hegedűsben ritkábban is, mint zongoristában (gondoljunk Szokolov koncertjeire), de olyant, hogy valaki mindemellett éljen is, egész lényével zenéljen, az már szinte sok. Pedig tanúja voltam Maxim Vengerov Beethoven-előadásának, de Isabelle Faust még azt is felülmúlta. Lehet beszélni a tökéletesen elindított és abbahagyott hangokról, ki lehet emelni az érdekesen egyedi, az üstdobbal concertáló kadenciát, de minek. A zenekari kíséret legfőbb erénye abban állt, hogy sosem nyomta el Faust hajszálfinom hegedűhangját. A részletekkel azonban ismét baj volt: a zenekarról nem mondhatjuk el, hogy például minden hangot szépen hagytak volna abba, s bár alapvetően érzékenyen kísérték a szólistát, az általa teremtett, magas minőséghez nem mindenben tudtak felnőni. Különösen az első tétel zenekari részei tűntek csiszolatlanabbnak, mint a szólista játéka, s az ő minden pillanatban eleven játékát többnyire csak nagyjából sikerült követni. Leginkább a harmadik tétel sodró tempójában talált egymásra Isabelle Faust és Keller András, így elégedetten tapsolhattunk a produkció végén. A ráadásként előadott Bach-tétel - mellyel Faust zeneileg hagyományos, technikailag tökéletes előadásban köszönte meg a közönség lelkesedését - után sem maradhatott kétség afelől, hogy nagyon nagy zenésszel találkozhattunk. S hogy ez az előadás mit üzent? Talán azt, hogy érdemes az alapműveket elmélyülten újragondolni, s akkor szavak nélkül is többet tudhatunk meg róluk, a zenéről és önmagunkról.