Etelka, Aletta

"Hát, jó"

2013.12.16. 07:19

Programkereső

"Milyen volt a Nemzeti Filharmonikusok Brahms-estje? Hát, jó. És bővebben? Hát, nem jó." A parafrazeált viccben a Szovjetunióból emigráló Kohn bácsi jellemzi így a kommunizmust, és nyilván igazságtalan lenne ennyire sommásan elintézni egy olyan estet, ahol Baráti Kristóf és Perényi Miklós a szólista, és ahol Kocsis Zoltán vezényel. Ezért folytatódik a KRITIKA.

Ilyen fellépőkkel egy hangverseny akkor se tekinthető hétköznapinak, ha a Filharmonikusok Brahms-sorozatának képezi részét, s alighanem e koncertciklus a „legközszolgálatibb" a zenekar idei kínálatából.

Az elsőként megszólaló Akadémiai ünnepi nyitány eleve problematikus mű. Részint elcsépelődött szalagavatókon, holott a gerincét adó diákdalok közül a mai közönség jó, ha a Gaudeamus igiturt ismeri; viszont nincs benne sem az a mindent elsöprő romantika, mely párját, a Tragikus nyitányt jellemzi, se nem oly szellemes, mint a hangvételben hozzá közelebb álló Magyar táncok. Nem is hangzik el koncerten nagyon gyakran, és lemezen is nagyobbára csupán az összkiadásokban találkozhatunk vele. A nyitány-versenymű-szimfónia szentháromságába viszont remekül illeszkedik, ha tehát a mostani interpretáció kissé bemelegítésnek tűnt, azzal nincs is nagyobb baj. A zenekar szépen szólt, néhány kimondottan finom megoldást és hangzást is hallhattunk, nekem a mélyvonósok és a fafúvósok tetszettek leginkább, de a mű klimaxában megszólaló együttes is kellően részletgazdag és arányos volt - csak épp nem éreztem az egész produkcióban az ellenállhatatlan tüzet.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

A fő attrakció - a szólisták miatt - számomra a Kettősverseny lett volna: Perényi Miklóst hallgatni mindig ünnep, arra meg nagyon kíváncsi voltam, hogy a szintén kiváló Baráti Kristóffal hogy találják meg az összhangot. Ebből a szempontból a Toscanini-féle, egészen kivételes előadásra hasonlított az övéké: (kettős) szólójuk sokkal inkább emlékeztetett kamarazenére, mint szólisták és zenekar szembenállására (nota bene: Toscanininél a szólisták az NBC szólamvezetői). Csak épp a zenekar nem élt az ebből adódó lehetőséggel. Kicsit olyan volt, mintha Kocsis a szólistákkal udvariaskodott volna, ők meg talán egymással, szépen elzenélgettek egymás mellett, és mivel a kottához valamennyien ragaszkodtak (eltekintve a második tétel egy-két rutinból befújt fafúvósállásától, a - talán nem eléggé taktírozó karmester miatt - ügyetlenül kísérő fuvolától), alapvetően minden szépen együtt is volt. Bár Perényi szólói nagyon is élőek voltak, a zenekar nem utánozta az ő agogikáit, mintha szándékosan hagyna ki minden ziccert, ahol kicsit is szabadabban lélegezhetne a zene, Baráti hegedűje meg talán nem mert eléggé „feleselni" a csellóval. A két szólista kissé halknak is tűnt, noha mindketten nagyon szép hangon játszottak. Itt-ott persze hallhattunk csodaszép megoldásokat, a második tétel kürtszólói, a kimondottan kényelmes tempójú harmadik tétel lüktetése és persze a két vonós szólista hibátlan játéka mindenképp megemlítendő, de ebben a műben érzésem szerint ennél több a játék, amihez - nem találok jobb szót - nagyobb jelenlét szükséges a zenekartól épp azért, mert ő is a játék részese, nem pedig kísérője.

Perényi Miklós
Perényi Miklós

A szünet utáni Brahms-műben, az Első szimfóniában aztán meg is kaptuk, amit az első „felvonásban" hiányoltam: az együttes és karmestere ekkor "tette oda magát" igazán, mintha ekkorra ébredtek volna fel valamilyen szendergésből vagy gondolati elkalandozásból. Csodás egyedi megoldásokat hallhattunk szinte minden hangszercsoporttól (nem arra gondolok, hogy a negyedik tételben a fuvola egy ütemmel hamarabb indult el egy elég kényes helyen), még az üstdobtól is (aki a koncert korábbi darabjaiban kissé kemény ütőivel és nem mindig indokolt extra-crescendóival - söttyentéseivel - vonta magára a figyelmet), s a zenekar végre zenekarként szólt és működött: nemcsak arányaiban volt jó, hanem együtt is lélegzett, együtt is gondolkodott Kocsis Zoltánnal - akit szemmel láthatólag szintén ez a mű tüzelt fel leginkább. Ha egyetlen helyet kellene kiemelnem, akkor a negyedik tétel lassú bevezetésének „reneszánsz" rézfúvós állását említeném, mely ennyire hátborzongatóan szépen ritkán hallható. A koncert végén tehát inkább válaszolhattunk a kérdésre "hát, jó"-val, de az elmúlt években a Nemzeti Filharmonikusok ennél jóval magasabb mércét állított magával szemben bennünk, hallgatókban is.