Luca, Ottilia

Nagy Frigyes muzsikusa

2013.12.23. 07:08

Programkereső

C. Ph. E. Bach billentyűs hangszerre írott versenyműveinek felvételéért a Concerto Armonico együttese nyerte el a Gramofon magazin "Az év lemezsorozata"-díját. A zenekar alapítójával és művészeti vezetőjével, Spányi Miklóssal, valamint a koncertmesterrel, Ábrahám Mártával a háromszáz éve (1714-ben) született zeneszerzőről beszélgettünk. INTERJÚ

- Olyan régóta foglalkozik Carl Philipp Emmanuel műveivel, hogy talán már azt is érzi, milyen személyiség lehetett.

- Spányi Miklós: Rendkívül precíz ember, aki olyan értelemben csatlakozik a bachi hagyományokhoz, hogy különösen fontos számára a struktúra. Az olykor extrém zenei nyelve miatt az a hamis kép alakult ki róla, hogy csapongó figura lehetett, jóllehet az életében ennek semmiféle nyoma nincs. Egy eléggé hétköznapi személyiséggel állunk szemben, akiről nehéz lenne regényt írni. Precízen végezte a napi munkáját, és igazi maximalista volt: sokszor átdolgozta a darabjait, mert gyakran nem volt megelégedve a végeredménnyel, az udvari feladatait pedig valószínűleg hol több, hol kevesebb kedvvel,  de mindig lelkiismeretesen látta el. Tudni lehet róla, hogy apjához hasonlóan ő is nehezen tartotta kordában a kritikus megjegyzéseit, állítólag Nagy Frigyesről is többször morgott valamit muzsikálás közben, amikor saját királyát kísérte az udvarban.

Spányi Miklós
Spányi Miklós

- Egy kreatív elmének bizonyára nem esik jól, ha korlátozzák az alkotásban, neki pedig komponálás közben a hierarchiában jóval felette álló uralkodó muzsikusi képességeihez is alkalmazkodnia kellett.

- SM: Igen, ugyanakkor eleinte - az udvari szolgálat első tíz-tizenöt évében - ez inspiráló környezet is lehetett a számára, tekintettel arra, hogy Frigyes nem akármilyen zenész volt. Sokan amatőrnek gondolják, pedig kiemelkedő fuvolás volt, aki hihetetlen produkciókra volt képes. Később technikája kissé megkopott a köszvény és a fogproblémák miatt, de fiatalon a legprofibb fuvolaművészekkel is felvehette a versenyt. Tudjuk róla, hogy nem akart király lenni, legszívesebben csak művészetekkel foglalkozott volna. Nemcsak tehetséges muzsikus volt, de remekül is írt.

Philipp Emanuel művei a mai hallgató számára meglehetősen szokatlanok, számomra például kissé hűvösnek tűnnek.

- SM: Pedig elvileg a jó zene - így természetesen ez is - mindig hat a szívre, a szívcsakrára. Mondom ezt annak ellenére, hogy én sem hangsúlyoznám túl ezeknek a kompozícióknak az érzelmességét. Van egy emocionális és egy strukturális oldaluk, és mint minden jó zenénél, a kettő fedi egymást.

- Ábrahám Márta: Én nagyon izgalmasnak találom a zenéjét. Hegedűre sajnos nem sok darabja született, így inkább billentyűs versenyművek által ismerkdtem meg vele. Egészen különleges világ ez, a humortól kezdve a titokzatosságon keresztül sok kísérletező ötlet, formai újdonság van benne, és ezeket mindig érdekes felfedezni. Én az utolsó három lemez felvételében vettem részt, azóta csinálom a koncerteket is, és mindkettő óriási élmény. Legelőször, az első néhány órában - amíg a díszítéseket tisztáztuk - furcsa volt nekem a zene, mert hát ez egy külön világ, de aztán gyorsan ráállt a fülem és a kezem is. Azért érdekes számomra, mert billentyűs szerzőként feltűnően nem hegedűszerű Bach gondolkodásmódja, ugyanakkor abban az értelemben mégiscsak hegedűszerű, hogy zeneileg teljesen jól megoldható és izgalmas az összes kompozíció. Azért volt néhány eset, amikor a megoldásnál hegedűs szempontból el kellett térnünk a szokásostól.

Ábrahám Márta
Ábrahám Márta

- Kik hallhatták ezeket a darabokat elsőként, vagyis milyen lehetett az első közönség?

- SM: Két lehetőség volt: az első - és ez fordult elő ritkábban -, hogy a Philipp Emmanuel Bach-féle billentyűs versenyműveket a nagy, udvari hangversenyeken játszották. Lehet egyébként, hogy egy ilyen koncert számunkra kiábrándító lenne, mert ott muzsikálás közben élénk társadalmi élet folyt. A közönség beszélgetett, evett, sokan kártyáztak, Nagy Frigyes édesanyja például csak akkor tette le a kártyát, ha valaki nagyon jól játszott. A másik, ennél tipikusabb helyzet az volt, hogy valamelyik berlini arisztokrata palotájában rendezték a koncertet. Berlin nagyon modern hely volt, hetente többször szerveztek ilyesfajta házi hangversenyt, és ezeken a legelitebb közönség jelent meg. A vendégek többnyire zeneértők voltak, ha tehát egy ilyen alkalommal összejött harminc-negyven-ötven ember, annak a nagy része értette, mi történik a darabban. Vagyis nem a nagyközönség számára játszottak, hanem kimondottan értő füleknek.

- Akkor itt a meghívottak nem társadalmi életet éltek, hanem hallgatták a muzsikusokat?

- SM: Valószínűleg jobban odafigyeltek, mint egy nagy, nyilvános koncerten. Ezt nem tudhatjuk pontosan, azt viszont igen, hogy ezekre az alkalmakra olyan darabok születtek, amelyekből kiderül: a zeneszerző számított arra, hogy ha elrejt a műben valami kis finomságot, azt a közönség észlelni is fogja.

- Mennyire lehet és kell egyáltalán visszaadni a korabeli hangzást? Szükség volt például ehhez a munkához egy új, másfajta hegedű beszerzésére?

- ÁM: Nem kellett új, két hegedűm van - kétszáz évesnél is idősebb mindkettő -, és cserélgetem őket. Ezt a zenét az erősebb, szólisztikusabb hangú hegedűmön játszom. Törekszünk a hangolással is az autentikus hangzásra, ezért a lemezek 415-ös hangolással készültek, bélhúros hegedűkkel. Természetesen Miklós is a legautentikusabb hangszereket választotta ki.

- SM: Mindig kell kompromisszumot kötni, mert egy ilyen húszlemezes sorozatnál, mint amiről szó van, fel lehetett volna sorakoztatni akár húsz különböző hangszert, dehát nincs az a lemezcég, amelyik ezt kifizetné. Másrészt azért hetven százalékban sötétben tapogatózunk, hiszen a darabokat mindig azon játszották, ami rendelkezésre állt, és nem tudhatjuk, hogy melyik berlini családnál épp milyen hangszer volt. Felmerült a hangolás kérdése is, erről sem tudunk sokat. A historikus felfogást képviselő, barokk együttesek nagyjából egy fél hanggal mélyebben szoktak játszani a mai hangolásnál, de lehet, hogy ez Berlinben egy egész hanggal mélyebben is szólhatott. Ugyanakkor - ha fogták a kottát, elutaztak, és a darabot egy másik városban is eljátszották, előfordulhat, hogy ott meg egy fél vagy egy egész hang különbség is volt a berlini előadáshoz képest. Tehát nincs ilyen, hogy „hogyan szólhatott", mert mindig alkalmazkodtak a helyi lehetőségekhez. Az is megtörténhetett, hogy egy darabot egyik nap egy nagyobb zenekar játszotta, másnap csak négy vonós, minden lehetséges volt.

- A  korabeli előadási szabályokhoz - például ahhoz, hogy ki, hol ült vagy állt a zenekarban - mennyire ragaszkodnak?

- SM: Erről is keveset tudunk, gyanítani lehet, hogy akkoriban egy zenekar nagyon másképpen ült vagy állt, mint ahogy ez kialakult a 19-20. században.

- ÁM: Valószínűleg kísérleteztek saját körükben is, meg nyilván a helyi adottságok is szerepet játszottak. Ahogy Miklós is mondta, 100 kilométerrel odébb, egy másik városban teljesen más szokások éltek. Ezt a kísérletező szellemet mi is képviseljük, például szólamokat cserélgetünk. A felállást is szabadon kezeljük, a próbateremben előfordult már, hogy épp egymásnak háttal álltunk. Próbálkozunk mindenféle megoldással, az adott pillanatban kialakul valami, amit akkor jónak érzünk, de ehhez egy hét múlva már nem feltétlenül ragaszkodunk.

- Mi a fontosabb? Feléleszteni és követni a hagyományt, vagy a darabokat a mai korra adaptálni és mai nyelvezettel játszani?

- SM: A kettő állandóan ötvözendő, és nem is nagyon tudunk mást csinálni. Ahhoz, hogy úgy gondolkozzunk és érezzünk, mint például 1760-ban, át kellene mosni a génjeinket. És hát valljuk be, hogy a zenetudomány nem egzakt tudomány, bizonyítani sokszor nem is lehet az elképzeléseket, csak teóriákat felállítani. Az elmúlt harminc évben a régizene-játékban megtapasztaltuk, hogy rengeteg elmélet született, ami aztán néhány évvel később már elavult. Túl sok teóriát tehát nem érdemes felállítani, mert úgyis megtaláljuk az ellentétét a dolgoknak. Annak ellenére, hogy Carl Philipp Emanuel a poroszosnak mondott Berlinben élt, ahol minden nagyon katonás és rendszerezett lehetett, az akkori emberek, muzsikusok sokkal szabadabbak voltak a gondolkodásmódjukban és cselekedeteikben, mint azt mi ma, 21. századi, racionális emberként elképzeljük róluk.